Reviczky Gyula: Tavasz-vágy

Messze még a tavaszig?...
Alig várom, óh alig.
Hogy már egyszer valahára
Megfürödjem langy sugárba’.

Nem kivánok én sokat.
Szellőt, mely megsímogat;
Egy darabkát fényes égbül,
S duzzogásom ujra békül.

Csak azt kérem, ha a nap
Szobám fölött elhalad:
Pillantson be sugarával.
S leljen dallal, ibolyával.

*

 

Reviczky Gyula: EGY PILLANGÓ TÖRTÉNETE

Hideg volt még, s a föld kopár,
Pacsirta még nem énekelt.
Az ibolya se bújt elő,
S egy lepke máris szárnyra kelt.

Bekarikázta a mezőt,
Enyhet keresve, társtalan’,
S mégis tavaszrul álmodott,
És úgy örült, hogy szárnya van.

Fáradtan olykor megpihent
Kórón vagy száraz ágakon,
És várta a derült tavaszt,
Merengve a felhős napon.

Remélt és várta, leste, hogy
Mikor lesz végre már meleg,
Oly sápadt volt a nap neki,
S oly dermesztők az éjjelek.

Petőfi Sándor: HONFIDAL   

Tied vagyok, tied, hazám!
E szív, e lélek;
Kit szeretnék, ha tégedet
Nem szeretnélek?

Szentegyház keblem belseje,
Oltára képed.
Te állj, s ha kell: a templomot
Eldöntöm érted;

S az összeroskadó kebel
Végső imája:
Áldás a honra, istenem
Áldása rája! -

De én nem mondom senkinek,
Ki nem kiáltom:
Legkedvesebbem hogy te vagy
A nagy világon.

Titkon kisérem lépteid,
S mindegyre híven;
Nem, mint az árny az útazót,
Csak jó időben.

De mint az árnyék nő, midőn
Az est közelget:
Nő búm, ha sötétedni kezd,
Hazám, fölötted.

 

 

 

 

Kisfaludy Károly: Visegrád.

Bús döledék! mily csendesen állsz ködlepte tetődön,
   Nézve komordan alá a Duna habja közé!
Lakja királyinknak, Visegrád! hajdanti virágod
   Porba omolt s élted nemzeti gyászba vegyült.
Barna falad roppant vázként mered a levegőnek,
   Mintha kivágyna korunk mostoha terhe alól,
Hasztalan! elhunytál; az enyészet vaskeze rajtad
   Vad diadalmi jelül hamvadon edzi dühét.
Küzdél bár, de magas diszeidnek hullani kelle,
   Mig pártolt fiaid oszlopa, sirja levél.

 

 

Csokonai Vitéz Mihály: A fösvény

Esmérek én egy vént. Ki az? - neve nincsen,
     Régen eladta már eztet is a kincsen,
Sőt míg bírt is vele, magába tartotta,
     Mert mondani másnak ingyen sajnállotta.
Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,
     Tisztelvén Mammonát örök áldozattal.
Most is sóhajtásit azért hármoztatja,
     Bérben a levegőt hogy ki nem adhatja.
Imádó szemekkel néz rakás pénzére,
     Neheztel, hogy tágas házába béfér e'.

Vörösmarty Mihály: SZÉP HAJADON

 

 

Kisleány-seregben
Serdült hajadon
Jár szelíd örömmel
A zöld pázsiton.

Tűzve szög hajába
Van virágos ág;
Maga messze földön
A legszebb virág.

Még alig hagyá el
Bábjátékait,
Még alig felejté
Gyermekálmait.

Mint kicsin baráti,
Ártatlanka még,
De szemében új tűz
Bájvilága ég.

Lába, mint a szellő
Könnyüden lebeg,
Ah de keble néha
Lassan fölpiheg.

Vajh, ki bírja e szív
Első vágyait,
Tiszta gerjedelmét,
Sóhajtásait?

Vajh! kinek virít e
Mennyből szállt tavasz?

Petőfi Sándor: A nap házasélete
             
A nap házas legény,
Tudjátok?
Hanem szegény
Fején
Ez épen a nagy átok,
Mert a papucskormány terhét nyögi;
Rosz felesége annyi bút szerez neki.
Természetes hát, hogy a jó öreg
A bort nem veti meg.
A bort, mely minden bajnak orvoslója.
A bort, mely a szívből a bút kiszórja.
De otthon inni nem merészel,
Mert ekkor kész a pör a feleséggel.
Azonban tud magán segíteni.
Midőn az égen a szokott utat teszi:
Csak arra vár,
Hogy fellegekbe öltözzék a láthatár.

Kovácsy József: Hálatelten

Hajtsunk ma fejet halottaink előtt,
Kik fegyverrel védték a magyar földet,
Kik életüket áldozták érettünk
Az utolsó pillanatig, míg léteztünk,
Még akkor is, mikor minden elveszett!
Hajtsuk meg zászlóinkat hőseink előtt,
akik Budát és Pestet védelmezték
Hősiességük példáját mutatva,
Heteken át vérüket hullatva
Megpecsételték a Halált, végzetet!

Hajtsunk fejet a megmaradottaknak,
Kik kitüntették magukat hűséggel –
Kik fegyverrel kezükben époszt írtak,
A Sátán ellen dicsőséggel vívtak,
Hogy biztosítsanak új ezredet!

Reviczky Gyula: Pünkösd

 

 

 

 

 

 

Piros pünkösd öltözik sugárba,
Mosolyogva száll le a világra.
Nyomában kél édes rózsa-illat,
Fényözön hull, a szivek megnyilnak.

Hogy először tünt fel a világnak:
Tüzes nyelvek alakjába’ támadt.
Megoldotta apostolok nyelvét,
Hirdeté a győzedelmes eszmét.

Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed’
Ma is minden bánkodó szivének,
Hogy ki tévelyg kétségbe’, homályba’:
Világitó sugaradat áldja.

Habozóknak oldjad meg a nyelvét,
Világositsd hittel föl az elmét.

 

Vörösmarty Mihály: A GYÖTRŐDŐ

 

 

 

Hajt keservem, hajt az ínség,
     Hegyről völgyre tévedek,
Dúl belűl a nyugtalanság,
     És kivűl a vad szelek.

"Haj! hová mégy" így kiált föl
     Bennem egy bús gondolat:
"Hasztalan jársz: nem találhatsz
     Életedben jó utat,

Nem találod a valóság
     Száraz útján kincsedet
Melyet hímezett öléből
     Véled a remény szedet."

Hah! miként dúl ez szivemben,
     Mint emészt ez engemet

Lévay József: Mikes

 

 

 

 

Egyedül hallgatom tenger mormolását
Tenger habja felett futó szél zúgását,
Egyedül, egyedül a bujdosók közül
Nagy Törökországban;
Hacsak itt nem lebeg sírjában nyugovó
Rákóczi nagy lelke, az eget csapkodó
Tenger haragjában!

Peregnek a fákról az őszi levelek,
Kit erre, kit arra kergetnek a szelek.
S más vidékre száll a csevegő madárka
Nagy Törökországból;
Hát én merre menjek, hát én merre szálljak,
Melyik szögletébe a széles világnak
Idegen hazámból?

Reviczky Gyula: Imádságom

Legyenek áldva mind, a kik
Szivemet összetépték.
Ne ingereljen bosszura
Engem soha kevélység.

Ne érezzem sosem, sosem
Poklát a gyűlöletnek!
Kiket mindenki eltaszít,
Azok szeressenek meg.

Az irgalom szent angyala
Lakozzék e világon,
S a vértanúk jutalma mind
Az emberekre szálljon.

Jőjjön a békekor, melyet
Sok ember sírva vár lenn.
S én is legyek jobb s igazabb,
Mint voltam eddig. Ámen!

 

 

Reviczky Gyula: Tavaszodik...

Tavaszodik már az idő,
Beköszönt a napsugár.
Lelkem édes gondolatja
Fönt, a felleg-honba’ jár.

Nem tudom, de olyan édes
Még a bánat is nekem,
Kék egével, napsugárral
A tavasz ha megjelen.

Kedves ábránd langy fuvalma
Vonul át a lelkemen.
Szép világ van, azt regéli,
Messze, túl a tengeren.

S hallgatom, bár ismerem jól,
Milyen az a szebb haza.
Halkan intek: Voltam én már,
Voltam én ott valaha!

Az a súgár, az az illat
Nem idegen énnekem;
Ha sivár az élet útja:
Gyönyörűnek képzelem!

 

Gyulai Pál: A VÁNDOR FIÚ.

Az utfélen vadalmafa,

Vándor fiú ül alatta;

Fáradt szegény, de hogy' is ne?

A nap oly melegen süt le.

Hazunnan együtt indult el

A patakkal és szellővel,

Mind a kettő véle van még,

Hogy biztassák, enyhitgessék.

Most is lassan elringatják,

Szépen álmodozni hagyják,

S mind csak arról sugnak-bugnak,

Amit immár otthon hagytak.

Mit hagytak ott? szép vidéket,

Istenfélő, jámbor népet,

Kicsiny falut, magas tornyot,

Mellette egy házat, lombot.

Dr. Bartanusz Attila: Előre nézek most

 

 

 

 

Az élet szép tud lenni, ha széppé tudjuk tenni,
Bátorság kell hozzá, hát bátornak kell lenni.,
Te mondtad: mindenkinek megvan a saját keresztje,
Mindenkinek más jut a múltjából keserűn eszébe.

Valahol most igazad volt, ne e sebeket nyalogassuk,
Előre tekintve a jövő hívó szavát halljuk,
Ebben a jövőben kellene helyet találni magunknak,
Tudni kell, érezni, hogy tavasszal újra virág nyílhat.

Most már nemcsak tudom, de akarom is a virágot,
Szeretném boldogan, karommal ölelni a világot,
A világot ölelve, vágyón téged is ölelnélek, szeretve,
Előre nézek most, a jövőt tekintem, mindent feledve.

 

Várnai Zseni: Csodák csodája

 

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Gyertya

 

Kis karácsonyfa gyertya.
Szép fehér.
Felül törött.
Talán semmit se ér.

A belén észrevenni már, hogy égett.
S én mégse dobom el mint semmiséget.
Nézem, elémbe állítom,
Majd a kezembe' forgatom.

A cirádáit, ferdeségét,
törött voltát, sok betegségét
mind tudom már,
mind ismerem.

Igénytelen, értéktelen.
Szépsége, ékessége, áranincs semmi.
Mégse dobom el.
Félreteszem karácsonyfára.

Majd a lángjába néz szemem,
s nem lesz nekem igénytelen, értéktelen.

 

 

 

 

Johann Wolfgang von Goethe: A tündérkirály /  Erlkönig

Ki vágtat éjen s viharon át?
Egy férfi, lován viszi kisfiát.
Úgy védi, takarja: ne vágja a szél,
átfogja a karját: ne érje veszély.

„Fiam, miért bújsz így hozzám? Mi bánt?”
- Nem látod, apám, a Tündérkirályt?
Fején korona, palástja leng…’
„Fiam, ott csak egy ködfolt dereng.”

„Szép gyermekem, gyere, indulj velem:
Sok tarka virág nyílik a rétemen.

Aranyosi Ervin: A szeretet muzsikája

A billentyűt lenyomva,
egy érzés hangja szól,
ha újabbat lenyomnál,
az rögtön válaszol.
Így szólal meg a szív is,
ha szeretetre vár,
s egy másik dobbanása
szép választ komponál.

Az együtt dobbanások,
adják a dallamot,
melyek zenévé lesznek,
ahogy múlnak napok.
Az élet muzsikáját
e zene tölti meg.
Zene nélkül az élet:
végtelen hosszú csend!

*

 

Kisfaludy Károly: Honvágy.

 

 

 

 

 

Sötét olajfák illatos hüsében
Ül a bús vándor, könny ragyog szemében,
S mélyen sóhajtva vissza-visszanéz!
Kedves hazája tün fel képzetében,
Hajlékát véli a távol ködében,
S örömreszketve nyul felé a kéz.

Az esti szellő honnyelvét sugalja,
Szeretti nyájas üdvezlésit hallja
A szép csalódás szellemajkain;
Ujulva kél a multnak égi kéje,
S vidám alakként lengedez feléje
A boldog sejtés fellegszárnyain.

Szülőföldéig terjed láthatára,
S békén mosolygva csendes alkonyára
Édes felejtés karján ringadoz;
S mint egykor ősi háza szük körében,
Első vágyási lobbadó hevében
Könnyült kebellel ifjan álmadoz.

Reviczky Gyula: Szent István napján

 

 

 

               I.
Hatalmas, bölcs, előrelátó
Jézus tanát megismerő;
Néped’ pogányságból kiváltó,
Te jóság, bölcseség, erő!...
Kinél dicsőbbet és nagyobbat
Nem szülnek hosszu századok:
Első királya magyaroknak,
Áldassék áldott jobb karod!

Hazámnak szentje, nagy királya!
Tisztelni meg nem szűn’ e nép.
Kezében a kereszttel állta
Meg ezer éven át helyét.
Török félhold, tatár s a német
Hiába vívták ekkorig:
A vésszel mindig szembe nézett,
Mohácstól le Világosig.

Keresztury Dezső: Esti imádság

Ó, milyen vak homályba futnak
kik nélküled indulnak útnak.
A kezemet nézem: leszárad;
szívem sívó homokkal árad.

Valamikor kézen vezettél;
szökni akartam, nem engedtél,
csend volt szívemben és a csendben
szavad szólt csak, mindennél szebben.

Én Istenem, hívj vissza engem!
Magam maradtam, eltévedtem.
Légy bátorságom, bizodalmam;
ó, légy úrrá megint Te rajtam!

*

Reményik Sándor: A gondolat szabad

Bilincs a kézen, az ajkon lakat,
De felhők felett, de vizek alatt
Örvénylik, szikráz, zúg a gondolat!

Legyen tanyám kietlen szirtorom
Vagy börtönöm pokolmély vártorony,
Én amit akarok, azt gondolom!

Ó, mi gyönyör, Ó mily Isteni kép:
Repülni! Dús képzeletem, ne félj,
Nem gátol ebben zsarnoki szeszély.

Repülj képzelmem, csillagokig szállj,
Az Isteneknek lángitalt kínálj!
Durva őrszem rád nem rivallhat: „állj!”

Repülj, semmi se szegje kedvedet,
Repülj, szakítsd magadra az eget,
Építs, vagy ronts; neked minden lehet!

 

 

 

 

Gyulai Pál: A SZÉL ÉS A NAP.

Egykor régen szél urfival
Fogadott az öreg nap:
Egy vándor köpenyét melyik
Lophatná le hamarabb.

Jött a szél s magát fölfúván
Zúgott-búgott; mint csak tudta,
A köpenyt úgy húzta, fútta.
Hát a vándor mit csinál?
Elébb ugyan félelmében
Ijedten kap fűhöz-fához,
De a köpenyt majd a vállhoz
Szoritgatja s odébb áll.

Mosolyog a jó öreg nap,
S hő sugárral, fényes-szépen
Megindul a tiszta égen.
Hát a vándor mit csinál?
Lassabban megy, meg is izzad,
A meleget alig állja,
Majd a köpenyt földhöz vágja,
S hogy pihenjen rajt', megáll.

 

JÚNIUS 27. : SZENT LÁSZLÓ napja

 

 

 

Az egykori moldvai krónikaíró, Miron Costin könyvében örök emléket állított Szent László királynak. A Magyarországba betörő pogány kunokat László király a Kárpátok keleti lejtőin túlra, egészen a Moldvát átszelő folyóig üldözte. A király és kísérete elfáradt és meg is szomjazott. László király leszállott a lováról, megízleltet a folyó vizét, ivott belőle, lovát is megitatta, majd így szólt emberihez: szeretem, szeretem....

Rónay György: Verebek

 

 

 

 

 

 

 

Tizennyolc-húsz fokos hideg
volt idefönt a hegyvidéken.
Már azt hittem, ezen a télen
kipusztulnak a verebek.
Napok óta egyet se láttam.
S mi történt tegnapelőtt? Ebéd
után egy kevés maradék
volt még a tálban,
csak pár falat, de mégis étek:
eltenni kevés, kidobni vétek.
A cica kényes, nem eszi meg.
„No, majd megeszik a verebek!”
Azzal egy kis tálkára véve
kitettük a balkon közepére
a hóba.
Nem történt semmi perceken át.
Aztán megrebbent egy bokorág,
s gyanakodva
kidugta fejét,
és szétnézett egy kis veréb.

Tukudides - Csatlós András: A hőség

Tüzes kemencében lépegetek,
Egyfolytában szidom a meleget.
Ózon földközelben és izzadok,
Hőség van és becsukott ablakok.

Menekülne, aki tud, de merre?
Ráült a forróság az emberre,
De dolgozni kell, élni, remélni,
Délben a napszúrásától félni.

A dinnye megfőtt, élvezhetetlen,
A napizzása már embertelen.
Vizet osztanak, van hol hideget,
Viseljük a trópusi meleget.

A szőlő megtűri, már opálos,
Minden kisült, s a sugárzás káros.
Télen fáztam, most itt a nagy meleg.

Tukudides - Csatlós András: Nyár

Lázasak a mezők.
A szántóföld szőke.
Izzó gömbként a nap
Őrködik fölötte.

Kiégett a fű is,
Víznektárra várva
Nyári nagy melegben
Száraz a ruhája.

A fák koronája
Melegtől megtépve.
Lóg a levél rajta,
A gyümölcsét féltve.

Péter-Pál már elmúlt,
Aratnak a földön.
Megállásuk nincsen,
Dőljön kalász, dőljön!

Foltosak a ruhák,
Tenger izzadástól.
Meleg az ásványvíz,
Nem ízlik, mint máskor.

A városi házak
Hőséggel dacolnak.
Eresz reménykedik,
Lesz dolga maholnap.

Vörösmarty Mihály: A TAVASZRÓL

Borzasztó télnek hidege már hátra nyomulván
     A Tavaszi kikelet jőve előre viszont.
Már szabadon folynak gödrökben a Patakocskák
     És örömébe danol a levegői madár.
Hangzik az erdő is, melyben szökdösve danolgat
     Sok nemü erdei kar és tavi tarka madár.
Az ligeten legelő nyáj is vigadozva szaladgál,
     Tölti hasát, hízik és mezejének örűl.
Végre a természet elvetvén téli ruháját
     Új bíborba borúl és kikeletre szorúl.

Reviczky Gyula: Csöndes ember lesz belőlem

Csöndes ember lesz belőlem,
De majd csak a temetőben.
Mit e lázas szív sosem tett:
Lent a sírba’ megpihenhet.

Földi üdve, kínja, vágya
Válik örök éjszakára.
Ott porlad majd öntudatlan’,
S nem lesz többé nyughatatlan.

Nem is félek a haláltul;
S ha e fáradt szem bezárul,
Ajkam körül, azt hiszem,
Ott lebeg majd szeliden.

Se rózsák közt, puha párnán,
Sem az inség szalmaágyán
Megpihenni nem tudott;
Csak halála volt nyugodt.

*

 

 

 

 

 

Kisfaludy Károly: A reményhez.

Ha idő az örökséggel
Irtózva ölelkezik.
Ha a halál az élettel
Végső harczot küzködik:

Minden az embert elhagyja
A sötét sir szélénél,
Sorsának prédául adja
Tünő élte végénél:

Remény! te vagy biztatója
Fáradt, bágyadt szivének,
Te magad vagy fentartója
Már mulandó létének.

Benned bizik s kebelében
Enyhülést, javulást vall,
Hív követője ölében
Elalszik - és békén hal.

Ha szilaj kinok szaggatják
Vérbe borult szivemet,
Minden örömtől megfosztják
Szerencsétlen éltemet;

Ha szerencse fut előlem,
Utamba' keresztüljár,
A sors mérget itat velem,
Boldog óra rám nem vár:

Akkor te, kegyes Reménység!

Rónay György: Verebek

Tizennyolc-húsz fokos hideg
volt idefönt a hegyvidéken.
Már azt hittem, ezen a télen
kipusztulnak a verebek.
Napok óta egyet se láttam.
S mi történt tegnapelőtt? Ebéd
után egy kevés maradék
volt még a tálban,
csak pár falat, de mégis étek:
eltenni kevés, kidobni vétek.
A cica kényes, nem eszi meg.
“No, majd megeszik a verebek!”
Azzal egy kis tálkára véve
kitettük a balkon közepére
a hóba.
Nem történt semmi perceken át.
Aztán megrebbent egy bokorág,
s gyanakodva
kidugta fejét,
és szétnézett egy kis veréb.

 

 

Reviczky Gyula: A szúnyog

Zi-zi, zü-zü! Zörög-zireg
Egy kis szunyog-csipet.
Vért szívni, szúrni szállt ide.
Nem értem a kis mérgesét,
No, mert szunyogbeszéd
Nem hallik messzire.

Zi-zi! zü-zü! Rám szálla, ni!
Hogy vérem’ szívja ki.
Morzsoljam össze?... Nem teszem.
Szúnyog-csipés nem fájdalom,
Ha nem babrálgatom.
Lakjék jól, engedem.

Zi-zi! zü-zü! Szemem előtt
Száll, egyre vakmerőbb,
S zizije hátha káröröm?
No mit tegyek?... No mit tegyek?...
Azt, hogy szivart veszek
S szépen kifüstölöm.

Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban.

 

Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,
Az emberiségnek elhányt rongyain
Komor betűkkel, mint a téli éj,
Leírva áll a rettentő tanulság:
"Hogy míg nyomorra milliók születnek,
Néhány ezernek jutna üdv a földön,
Ha istenésszel, angyal érzelemmel
Használni tudnák éltök napjait."
Miért e lom? hogy mint juh a gyepen
Legeljünk rajta? s léha tudománytól
Zabáltan elhenyéljük a napot?
Az isten napját!

 

 

ADY ENDRE: SZELID, ESTI IMÁDSÁG

Uram, adj csöndes éjt,
Nyugodalmas, nagy éjt
A te vén gyermekednek,
Beteg, rossz gyermekednek.

Fölséges dáridók,
Keserves dáridók
Muzsikája kerüljön,
Hangja messze kerüljön.

Ne ülje szívemet,
Nyomorék szivemet
Az ébrenlét lidérce,
Rettenetes lidérce.

Aludjak kacagón,
Álmodjak kacagón
S boldoguljak álmomban,
Ifjuljak meg álmomban.

Valami nagyon nagyot,
Valami dicső nagyot
Álmodva hadd képzeljek,
Éjemben hadd képzeljek.

Imádkozzak, mint gyerek,
Régi, iskolás gyerek
Istenes áhitattal,
Altató áhitattal.

Dr. Bartanusz Attila: Neked adnám…

 

 

 

Sápadt mosolyával elköszön a Hold, megvirrad,
Átadja a helyét a melegítőn érkező Napnak,
Elköszön a Hold szomorú fényével, elindul,
Aztán félősen, megverve – a Nap felé fordul.

Kérdezne, ha tudna, választ úgy sem kapna, ez a sorsa,
Biztos szívesen maradna, újra delin, visszafordulna,
Újra letekint a rideg, zimankós tájra, búcsúzik,
Én sokkal szomorúbb vagyok, hiszen ő az estével érkezik.

Este majd újra jő, fényével betakarja a rideg világot,
Engem itt talál szomorún, úgy ahogy eddig látott,
Itt talál, s neki küldöm majd esti, riadt fohászom,
Neki küldöm sóhajom, hisz a kedvest, most sem látom.

Reviczky Gyula: Aratás

 

 

 

 

 

Lekonyul a búza feje;
Aratásnak van ideje.
Gazda ember kaszát penget,
Ugy vágja a sűrü rendet.

Hangzik a dal munka közbe,
A kévét igy kötik össze,
Sárga kalászt egybehányva,
Mind izzad, de egy se bánja.

Elindulnak nagy szekéren,
Koszorú van közepében,
Aratásnak koszoruja;
Igy mennek be a faluba.

A legvénebb béres aztán
A tornácz elé akasztván,
Körüle vig arcu lányok
Járnak aratási tánczot.

S a gazda pihenni dől le,
A gond messze van ma tőle.

Gyóni Géza: BÚCSÚ 

A csöndes útra már levél pereg,
Nem bólogat a jó akácfa már.
Nem száll elénk dal; illat elveszett -
Csöndben legyünk.

Lásd, haldokol a nyár.

Virágeső várt nemrég minket itt
S míg lomb volt, nékünk suttogott a gally,
Nekik kitárta szívünk rejtekit,
Nekik szólt itt az eltitkolt sóhaj.

Ölelkező lomb sugva biztatott:
Hajolj szívemre te is, édesem,
S e kis levél, ez árva elhagyott,
A mi titkunkkal hal meg csöndesen.

Jer, jer végig még egyszer az úton,
Melyről szín, illat, minden elveszett -
E bús halódás csöndesít, tudom, -
Kulcsold imára kis fehér kezed!...

Lévay József: A völgyben maradtam

Nem jártam a nagy világot,
Engem az nem igen látott...
Egy égbolt felettem, egy hű föld alattam,
Én a Sajó partján a völgyben maradtam.

Nem is bánom, hogy így esett,
Hogy itt éltem egy keveset:
Szűk mederbe szorult örömim patakja,
De annál üdébb volt gyorsan ömlő habja.

Szeretetben gazdag voltam,
Kincseit én szét nem szórtam;
Itt áradott heve egész melegének,
Mint napsugár, melyet egy pontba gyűjtének.

Drága zálogi szívemnek
A föld alatt itt pihennek;
Itt domborul sírjok, látogatom őket,
Nem tekintém másként, csak mint szendergőket.

Petőfi Sándor: 15-dik március, 1848

Magyar történet múzsája,
Vésőd soká nyúgodott.
Vedd föl azt s örök tábládra
Vésd föl ezt a nagy napot!

Nagyapáink és apáink,
Míg egy század elhaladt,
Nem tevének annyit, mint mink
Huszonnégy óra alatt.

Csattogjatok, csattogjatok,
Gondolatink szárnyai,
Nem vagytok már többé rabok,
Szét szabad már szállani.

Szálljatok szét a hazában,
Melyet eddig láncotok
Égető karikájában
Kínosan sirattatok.

Szabad sajtó!... már ezentul
Nem féltelek, nemzetem,
Szívedben a vér megindul,
S éled a félholt tetem.

 

 

 

 

 

 

Kányádi Sándor: Nagyanyó-kenyér

Búzát vittem a malomba,
hej, de régen volt,
amikor még a Küküllőn
malom duruzsolt.

Megőröltem a búzámat,
lisztje, mint a hó,
Örült neki a ház népe,
kivált nagyanyó.

Sütött is az új búzából
olyan kenyeret,
illatára odagyűltek
mind a gyerekek.

Azóta is azt kívánom:
legyen a világ
olyan, mint a búza közt
a kék búzavirág.

Mindenkinek jusson bőven
illatos-fehér,
ropogósra sütött, foszlós
nagyanyó-kenyér!

*

 

Vörösmarty Mihály: A SZERELMES

Hah kié vagy most, ki csak értem égél,
Életem, kedvem s örömim reménye?
Mért remegsz bágyadt szemeimbe nézni?
          Szómra felelni?

Nem; tovább így nem gyötör engem e kín,
Megvető szemmel soha látni nem fogsz.
Majd kemény mellvas födi bús szivemnek
          Gyenge hevültét.

Kard szorúl vesztet nyomozó kezembe,
Elvadúlt lelkem viadalt ohajtoz:
Ott jut a sok száz, sok ezer halálból
          Nékem is egy még.

Lukáts János: Betlehem


Az a csillag hetek óta egyre fényesebb
s ballag hozzánk égi útján egyre közelebb,
az a csillag nekünk hoz tán égi híreket,
mit felfogni nem tudunk, s feledni nem lehet.

Már a bárány két nap óta béget s nem legel,
kis szamár is nagy fülével fölfelé figyel.
Méla álom nem pihen meg pásztorok szemén,
Körbe jár és égre bőg az izgatott tehén.

Pásztoroknak ritka áldás: gömbölyű kenyér,
Végig hinti kék-ezüsttel égő, égi fény,
hűs a szellő, meglegyinti félénk arcukat,
istállóban mécsvilág, betérni hívogat.

 Ady Endre: KARÁCSONY
             
Ma tán a béke ünnepelne,
A Messiásnak volna napja,
Ma mennyé kén' a földnek válni,
Hogy megváltóját béfogadja.
Ma ugy kén', hogy egymást öleljék
Szivükre mind az emberek -
De nincs itt hála, nincs itt béke:
Beteg a világ, nagy beteg...

Kihült a szív, elszállt a lélek,
A vágy, a láng csupán a testé;
Heródes minden földi nagyság,
S minden igazság a kereszté...
Elvesztette magát az ember,
Mert lencsén nézi az eget,
Megátkozza világra jöttét -
Beteg a világ, nagy beteg...

Reviczky Gyula: Karácsonykor
(1874.)

A zúgolódás, gúny, harag
Rég halva már szivemben.
Egy szóval sem panaszkodám
A kis Jézuska ellen.

Nem vádolám balgán azért,
Hogy engem kifelejtett.
Hogy nem hozott ajándékot,
Szemem könnyet nem ejtett.

Lelkem nyugodtan, csöndesen
Átszáll a nagy világon.
Imádkozom, hogy Jézusom
Minden szegényt megáldjon.

Ágyamra dőlök s álmodom
Egy régi, édes álmot:
Boldog, ki tűr és megbocsát,
S ki szenved, százszor áldott!

*

 

Dr. Bartanusz Attila: Ma megint

 

 

 

 

Néma fehérséggel dermesztő hideggel terpeszkedik a január,
Fehérségével mindent megtisztítva, újra áhitattal vár,
Dermedtségében pompázva az új tavasz eljövését súgja,
A tél tündére kézenfogja a tavaszt, lantnak pendül a húrja.
 
Nos, a fagyos tél jelenleg az Úr, de mi tudjuk lassan elindul,
Némaságában pompásan egy messzi harang csendesen kondul,
Áhítatot, tiszteletet parancsol halkan foszló giling-galangja,
Minden évben újra szól ilyentájt a dicséret szép hangja.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Reviczky Gyula: A nap dicsérete

Egy istent, egy napot imádok.
A nap az alkotó maga.
Ragyogó nyár, sugárvilágod
Pajkos tündérek évszaka.
Te hímezel sok fényes álmot.
Rejtelmes nyári éjszaka.
Oberont és Titániát
Üdvözli a tündérvilág

Beteg szív, fásult, léha, száraz,
Ki rózsáid közt sem hevül.
Kell mámor, üdv, erő?... A nyár az!
Ő alkot, éltet istenül.
Kit fájdalom sötéten árnyaz,
Napod sugárán felderül.
Békíts ki emberrel, világgal;
Teljek be, óh nyár, fénysugárral!...

 

Palágyi Lajos: Az aradi vértanúk

 

 

Szabadságharcunk letűnt napvilága,

Te vakító nap a század delén,

Nem pazaroltad sugarad hiába,

Bár vak sötétbe halt az égi fény,

Eszméiden nem győzött az enyészet,

Örökbe hagytad halhatatlan részed’,

Fényeddel fényt hint késő századokra

A tizenhárom vértanú alakja.

S ők élni fognak, élni mindörökkön,

Szent lesz, örökké szent a sírgödör,

A míg az eszmény ki nem hal e földön,

Míg magyar szellem még magasba tör,

Az igét, melyért éltet áldozának,

Szívébe írták az egész hazának,

Utódtól fogja hű utód tanulni:

Hogyan kell élni, s hogy lehet meghalni.

 

 

Reviczky Gyula: Esik, esik...

Esik, esik, egész nap esik
Hegy aljára köd ereszkedik.
Fogy a nappal, nő az éjjel,
Falevélke küzd a széllel,
Sűrü erdő nem a régi; hallgat.
Hull a levél, vége van a dalnak.

Fecske, gólya, hova szálltatok?
Boldogok ti, hogy van szárnyatok!
Tudom én, hogy hova, merre:
Hervadásból kikeletbe.
Tengeren túl, messze oda által
Most süt a nap legenyhébb sugárral.

Igy változik, mint ősz s kikelet
Szíveinkben is a fagy s meleg.
Búsulónak víg a társa;
Sírás jön a kaczagásra.

DSIDA JENŐ: HÁLAADÁS

Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Amig ő véd engem, nem ér semmi bánat!
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel,
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad,
Köszönöm, Istenem az édesanyámat.

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este
imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.
Köszönöm a szivét, mely csak értem dobban
– itt e földön senki sem szerethet jobban!

Dr. Bartanusz Attila: Miért…?

Gyémántként csillogó szemed, lelkedről mesél,
Hangod lágy zenéje a tavasz, a mindent simító szél,
Csengő kacagásod, jókedved, maga lett az élet,
Istenem, miért is oly jó veled, miért is nem kérlek?

Miért nem fogom meg kezedet, miért nem tartalak,
Miért nem merek szólni, az apró, a szép hatalmasnak,
Miért nem lehetek mindig a közelben, ott melletted,
Miért nem veszed észre a ragyogó csillagot, ott feletted?

Miért nem hallhatom zengő hangodat ma és örökkön,
Miért képzelem, hogy veled én lennék boldog itt a Földön,
Miért álmodom nappal is a szebb holnapot, neked – veled,
Miért lesz az éjszakából is nappal, bűn, így nélküled?

Gyóni Géza: Vallás.

Hallom, Uram: sírás az élet,
A könyű omlik csak patakban;
A fény az árnyban semmivé lett,
Jelentsd magad hát, Láthatatlan!
Hallom, Uram, a sírók átkait,
Panaszló vád zúdít feléd vihart,
Hallom, Uram! Óh, csak imára itt,
Imára Hozzád, már nem nyílik ajk.

Sopánkodik és sir az utca,
Téged tagad, kit elmerített.
S ki föltevé, hogy társát nyúzza,
Zokog, mert abban nem segíted.
Átkoz, ha ki egy perce hordja már
Szívében a csalódás verte tőrt,
S a hosszan élvezett örömpohár
Már jajba csörren, hogyha összetört.

Juhász Gyula: Köszönet a nőknek
             
Köszönet a nőknek,
Hulló csillagoknak, múló gyönyöröknek!

Köszönet a lánynak,
Egy estére nyíló, hervadó virágnak!

Köszönet a szépnek,
Alkalom és mámor tűnő jegyesének!

Köszönet a jóknak,
Futó pillanatra örömet adóknak!

Köszönet a nőknek,
Aranyért, ezüstért mégis szeretőknek!

Életem szerelme,
Csak neked nincs jussod semmi köszönetre!

 

 

*

 

Reviczky Gyula: Húsvét

Fakadnak már a virágok,

Kiderül az ég,

És a föld most készül ülni

Drága ünnepét.

Szíveinkben, mint a földön,

Ma öröm legyen,

Feltámadt az isten-ember

Győzedelmesen!

Aki tudja, mint töré fel

Sírját a dicső;

Aki látja, hogy a földön

Minden újra nő:

Gondoljon feltámadásra

Mely örök leszen…

Feltámadt az iste-ember

Győzedelmesen

*

 

Reviczky Gyula: Imakönyvem

 

 

Aranykötésü imakönyvet
Hagyott rám örökül anyám,
Kis Jézus ingben, glóriában
Van a könyv első oldalán.

Sok év előtt egyik sarokba
Beírta jó anyám nevét,
Lehajtom a betűkre főmet,
Hogy fölidézzem szellemét.

Nekem úgy tetszik, hogy csak egyszer
Fehér ruhában láttam őt.
Tavasz volt ép’, a kedves ákácz
Virágozott a ház előtt.

A lemenő nap fénysugára
Reszketett ajkán, zárt szemén.
Apám ott állt a ravatalnál
És velem együtt sírt szegény.

Népdal

Tavaszi szél vizet áraszt
Virágom, virágom.

Minden madár társat választ,
Virágom, virágom.

Hát én immár kit válasszak,
Virágom, virágom?

Te engemet s én tégedet
Virágom, virágom.

Zöld pántlika, könnyű gúnya,
Virágom, virágom.

Mert azt a szél könnyen fújja,
Virágom, virágom.

De a fátyol nehéz ruha,
Virágom, virágom.

Mert azt a bú nyomdogálja,
Virágom, virágom.

*

 

 

 

 

Kölcsey Ferenc: Himnusz
A magyar nép zivataros századaiból

Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

Hányszor zengett ajkain
Ozmán vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.

József Attila: BETLEHEMI KIRÁLYOK

 

 

Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta - biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem.
Segíts, édes Istenem!

Istenfia, jónapot, jónapot!
Nem vagyunk mi vén papok.
ůgy hallottuk, megszülettél,
szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád,
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
földi király személye.

 Ady Endre: A Jézuska tiszteletére

 

 

A született Jézus,
Ez igézetes gyermek,
Áldja meg azokat,
Kik a szívünkbe vernek
Mérges szuronyokat.

Áldassanak bennünk
A kifeslett vér-rózsák:
Bánat, kín, szenvedés,
Mert Jézus volt a Jóság
S a nagy, szent türelem.

Csengessünk csengőkkel,
Szeressünk szeretettel,
Örüljünk, ha sírunk,
Ha ránk tör minden ember
S ha álul bántatunk.

A született Jézus
Született így s kívánta,
Hogy ez legyen az üdv:
Minden hívság kihányva
Életünk gömbiből.

Ismeretlen szerző: Advent

 

Az első gyertyát gyújtsuk azokért, akik már nem lehetnek velünk.
A bölcs szívű vénekért, az ártatlan elesettekért.
Azokért, akik úgy óvtak minket az elmúlástól,
hogy maguk múltak el. Legyen övék az első gyertyaláng.
Azoké, akiknek lábnyomaiban újra kisarjadt a fű,
újra születtek a fák, és minden, ami élet.
Az édesanyákért, a jóságért, és gyermekeikért,
akik továbbra is őrzik a szeretet hatalmát.
Az emberi mulandóság felett érzett bánat idején
sem szabad megfeledkeznünk róluk.

Dr. Bartanusz Attila: Szeretném, ha…

Valahol mindig boldog valaki és van boldogtalan is köztük,
Valahol fáradt madarak pihennek, de szárnyalnak is a magas röptük,
Valahol élet virrad, sír az új jövevény, gyászolnak is sokan e percben,
Valahol lámpa gyullad, máshol a nap kél a kavargó fergetegben.

Hol vagyok én e nagyvilágban, és hol vagy te, milyen a helyünk,
Kérdezem most magamtól: szomorún vagy bátran emeljük-e fejünk,
Az égre nézve a mindent megújító fényt látjuk-e naponta,
Vagy lehajtott fejünk a földön kutatja a múltat egy pontban.

 

 

Arany János: A fülemile

 

Hajdanában, amikor még

Így beszélt a magyar ember:

Ha per, úgymond, hadd legyen per!

(Ami nem volt épen oly rég) -

Valahol a Tiszaháton

Élt egy gazda: Pál barátom,

S Péter, annak tőszomszédja;

Rólok szól e rövid példa.

 

Péter és Pál (tudjuk) nyárban

Összeférnek a naptárban,

Könnyü nekik ott szerényen

Megárulni egy gyékényen;

Hanem a mi Péter-Pálunk

Háza körűl mást találunk:

Zenebonát, örök patvart,

Majd felfordítják az udvart;

Rossz szomszédság: török átok,

S ők nem igen jó barátok.

Dr. Bartanusz Attila: Tested szebb

 

Mennyiszer akarta művész megformálni a szépséget,
Hányszor remélte a remekművet, a megjelenő reménységet,
Megpróbálta kőbe vésni a varázsos csodát, a női testet,
Ugyanennyiszer megannyi festő sem tudott tenni, hiába festett.

Látod, én sem vésőt – kalapácsot, sem ecsetet nem fogok,
Nem, mert hiába tenném, művész úgysem vagyok,
Nem próbálok lelket lehelni a kőbe, feszes vászonra,
Ne jön válasz, sem a kőből, sem vászonról mosolyomra.

Gyulai Pál: EZ A KIS LYÁNY...

 

Ez a kis lyány, a barna,
Szivemet megzavarta.
Ej haj, nem bánom,
Az Isten úgy akarta

Ez a kis lyány, a hamis,
Meg-megtréfál, kinoz is.
Ej haj, nem bánom,
Jól esik a kínja is!

Ez a kis lyány, a kevély,
Csak úgy félvállról beszél.
Ej haj, nem bánom,
Igy is szebb a többinél!

Ez a kis lyány, a gonosz,
Fejemre még sok bajt hoz.
Ej haj, nem bánom,
Érte halni sem lesz rossz!

1858


*

 

 

 

 

Lévay József: Szép öreg templom

Szép, öreg templom a szentpéteri
Habár nem a Szent Péter temploma,
Rómától messze vonta meg magát
A Sajó partján csendes otthona.

Sok száz év vihatzott át fölötte,
Isten csodája, hogy el nem söpörte.
Nincs rajta dísz, sem kívül, sem belül,
Némán beszélnek a tömör falak.
A régi múltból itt-ott egy-egy vonás,
Párkányzatán egy-egy vékony szalag.
Homlokából szökell a magasba tornya
S a híveket három harangja vonja.

Belől a nagy csúcsíves ablakok
Színes üvegjén látogatni jár
S a levegőt a buzgó nép körül
Megszenteli a déli sugár.

Túrmezei Erzsébet: Kérdez a gyermek

„Ott fenn lakott a csillagok felett,
de amikor karácsony este lett,
Lejött a földre, mint kicsiny gyerek.
És ó, a hidegszívű emberek!
Kis istállóban kellett hálnia.
Szalmán feküdt Ô, az Isten Fia.
Elhagyta érettünk az egeket.
Ugye-e, apukám, nagyon szereted?”

Az apa nem szól. Olyan hallgatag.
De a kis kedvenc nem vár szavakat,
Odaszorítja vállára meleg,
kipirult arcát, s tovább csicsereg.
„Kicsiny gyermek lett, gyenge és szegény,
és ott aludt az állatok helyén,
szűk istállóban.

 

 

Dr. Bartanusz Attila: A szerelmemnek

 

 

Február közepén, Valentin napkor ragyog a fény,

A napsugár melege jelzi, hogy a tavaszjövetel egy tény,

De ennél is fontosabb a szívet melengető érzés,

Ami tőled van, feléd irányul – a szerelmes féltés.

 

Te vagy a naptár minden napján szerelmet hozó,

Te vagy a fény, melegség, a szeretet és a békét osztó,

Te lettél az értelme a földi életnek a varázsos szépnek,

Tőled, veled elviselhető minden, te adsz az égnek is kéket.

 

 

Dr. Bartanusz Attila: Te vagy

 

Bálint napon, a szerelmesek napján eléd járulok csendesen,

Hogy a kezedbe tett piciny ajándék, megbékélést hirdessen,

A tavasz első nyíló virága, nagy érzelmemet hirdesse,

Elmondja szó nélkül, újra meg újra, te vagy életem kincse.

 

Ha szépet akarok látni, fényképedet, vagy téged csodállak,

A nap minden szakában kereslek és epedőn várlak,

Ha csodálni szeretném csilingelőn zenélő hangodat,

Hívlak újra meg újra, míg kérésemnek megadod magadat.

 

Lendvai István: A szent éj zenéje

Ez éjtszakán – örömek áldott éjtszakája! –
fehéringes kis Jézus hegedülget,
és megvert szívek fölneszelnek rája.

Ez éjtszakán, – ó titkos-boldog éjfél! –
parázsló homlok, tört szem kiderülhet
mélyszavú, édes, jézusi zenénél.

A csillagok mind vidámak, fehérek,
az éjnek rontó babonája nincsen:
szent pásztorálmot lát ma minden lélek.

Mert szívek könnyes, szomorú utcáján
megáll a Gyermek kicsi fehér ingben,
és hegedül a fenyők éjtszakáján.

 

 

Kisfaludy Károly: A szerelem

 

Minden földi öröm bajjal párosodik,
Kívánatink tárgya csalóka tünemény,
Víg kedvünk fájdalom tengerén hányódik,
Mely ritkán érik meg a legigazb remény!

A tudomány elűz annyi szép kényeket,
Édes öröm többször méregbe rejtőzik,
Hatalom elöli az érzeményeket,
Erkölcs meleg vérrel kínosan küszködik.

Míg a habzó szív ver az ember mélyébe',
A hideg való azt soha be nem tölti.
Új kívánat jő az elégség helyébe,
S a lelket legédesb álmából felkölti.

Vörösmarty Mihály: A pókfi és szúnyog

 

 

 

 

 

A pókfi hálót szőtt magának a falon.
Körűle büszkén repkedett egy cincogó,
S csufolta a szorgalmas állat kis müvét;
Mivel belőle néhány gyenge szálakat
Kitéphetett. S már gondolá, hogy ő egész
Hálókat is fog eltapodni gőgösen.
Így új erőt vesz, csattogatja szárnyait,
És majd középig tolja döntő mellvasát.
De ott akadt: kicsiny párája nem birá
A nagy vitának tetteit, s midőn kevés
Váratra ismét hánykolódván még szorosb
Bilincsbe jutna, ím rohanva és sebes
Vágtatva jött már a hatalmas gyilkoló.

Reviczky Gyula: Halottak napján

               I.
Most keseregd ki bánatod’:
Sirasd magad meg, ez a te napod,
Magános élet gyászos embere!
De szomorú tekinteteddel
Ne a halottakat keresd fel,
Ne menj a temetőbe, ne!
Idegen minden sírja néked;
Ott is csak a magány kisérget,
S csak annál kínosabban érzed
Kietlen egyedűliséged’.
Azért a négy fal közt maradj,
S gondold meg azt, hogy árva vagy;
Élők között is, holtak közt is az,
Halottad sincs, kit megsirass.

               II.

 

 

Dr Bartanusz Attila: Ha eljő

Volt, van és lesz is szerelem,
A volt a múlté, tán feledem.
A van fénye meg lassan kopik,
A lesz zakatol – szívembe lopakodik.

Szóval lesz, lesz még szerelem,
Barna szelíd tekinteted figyelem.
Hangodat hallgatom, csodálom lágyságát,
Tán még rejtegetem, szívem szép vágyát.

Lesz még szerelem, jönnie kéne és fog,
A sok-sok csillag felettünk okkal ragyog,
Eljő, meglátod, forgószélként robban,
A majdani eljő, benne a mai gondokban.

Dr. Bartanusz Attila: Szabad lett most


A tavaszi nap ölelő sugara, szellőlebbenés – madárdal,
Mind-mind Téged dicsér, oltárként magasló óriás fal,
Látod a rügyek is igyekeznek, a pillangók szárnyat bontanak.
Az élet ujjong, gyönyörűség, ma mindenkinek mindent szabad.

Szabad élni, szabad szeretni, szabad ölelni és csókolni,
Szabad ma a gyönyörűségnek, a felemelkedésnek hódolni,
Szabad szárnyalni, múltat feledni, szebb jövőt álmodni,
Szabad lett mára minden, szabad hát utánad sóhajtva vágyódni.

Kisfaludy Károly: Ha én tiszta patak volnék

 

 

 

Ha én tiszta patak volnék,
Galambom kertjében folynék,
Tán hattyúként nyári este,
Friss vizemben megfürödne.

Ha én zöldelő fa volnék,
Galambom kertjében állnék,
Föltartanám a nap hevét,
Hogy ne süsse szelid képét.

Ha illatos virág volnék,
Galambom kertjében nyílnék,
Tán víg kedvvel leszakasztna,
S keble havával itatna.

Ha én gyönge szellő volnék,
Galambomra legyezgetnék,
S míg édesden álmadozna,
Ajkam ezer csókot lopna.

 

Kisfaludy Károly: A legszebb gyöngy.


Van egy gyöngye a világnak,
Létünk legfőbb értéke,
Minden földi boldogságnak
Kútfeje s legszebb éke;

Melynek remegő tükrében
A szív magát képzeli,
S adóvevő örömében
Fájdalmait öleli.

De a nagy világ zajában
Az csak ritkán láttatik,
A romlott szív birtokában
Soha nem találtatik.

Csak szelíd s jó embereknél
Fakad égi forrása,
Érzékeny s meleg szíveknél
Tenyészik szent áldása.

Mely jó isten adománya
Ez a ritka drága kincs?
Mely szent érzet alkotmánya
Hogy el földön mássa nincs?

Gyóni Géza: Csend 

Csend. Nem zavarja semmi sem.
Árnyék suhan a kék vizen.
Bús gondolat - tévedt madár -
    Rajzolta röptiben.

Bús gondolat, mely újra visszatér,
Bús gondolat, mely elgyötör, kisér:
Örök hajszában élve élni,
    Harcolni semmiért.

Célt, célt, teremtő Istenem!
Célt, célt, mely ihlet, tűzz nekem.
Ne kóboroljak ebként utamon,
    Megtörten, hitlenen.

Mondd: gyűrű vagyok a vizen,
Mely célodat tovább viszem
S a messze ködlő végtelenben
    Eloszlik - semmi sem.

 

Lévay József: Itt születtem...

Itt születtem, itt lakom én,
Hol a Sajó kanyarog,
Hol a földet ezer éve
Túrják a jó magyarok.

Jutalmazza néha bőven
A hű munka sikere;
Néha izzadás fejében
Soknak szűk a kenyere.

Nem csügged, nem zúgolódik,
Csak türelmesen sohajt:
A mit elvesz egy sovány év,
A másik megadja majd.

De midőn a hegytetőről
A szép völgyet nézdelem,
Eszembe sem jut az ínség,
Az áldatlan küzdelem.

Elterítve csak azt a sok
Szépet és jót látom ott,
Melyet az ég jó kedvében
E vidékre halmozott.

Mészárosné Fischli Magdolna: Isten súgta...

Imádkoztam - felejtsem el,
Isten súgta ne tegyem meg
az idő gyógyír, várd ki lelkem,
ne legyél oly türelmetlen!
lassan-lassan gyógyul a seb:
albumokat előveszem
emlékekkel a kezemben,
- fájdalomtól rettegve,
óvatosan lapozgatom,
egy-egy képnél elmélázok
- ó, de szép volt...
nézegetem, révedezek...
foltozgatok, szövögetek
ne felejtsem honnan jöttem
szívem nyugodt, nem zakatol
sorsomat már elfogadom,
szép volt, rég volt - ez már a múlt,
végig kísér utamon az Úr.

 

 

 

Ady Endre: Párizsban járt az ősz.

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.

Gyóni Géza: JÉZUS.

(Mai legenda)

I.
Szuronyerdőben, szűk ősvényen
Közelgett búsan, elhagyatva.
Sebeit és gyászát mutatta:
De rárivallt a Gőg keményen:
- Ha Isten vagy, ne szállj a porba!
S ha porba szállsz, hajts te is térdet;
Egy úr parancsol: az Önérdek,
Ki a cár és a lordok lordja!

Jézus megállt. Mélyet sóhajtott.
Csodálva nézett szerteszét:
- Isten! mily ismerős beszéd!
Hol is hallottam ezt a hangot?
Rémlik: kétezer év előtt
Ugyane vad hang harsogott rám;
Egy katona leköpte orcám, -
Mikor szeliden néztem őt...

 

Csatlós András / tukudides: BOLDOG KARÁCSONYT!

Viszi a téli szél
A hófellegeket.
Én az Úrtól várom,
Most a szeretetet.

Betlehem estjében
Üres még a jászol,
De eljő a kis Ded
Közel a Karácsony.

Feléd, nyújtja kezét
Ember: Segíthetek?
Ne utasítsd Őt el,
Hisz Ő a szeretet!

Mester! –Kérdék egykor-
Mi a parancsolat?
„Szeressétek egymást,
Mint tenmagatokat.”

A teremtmény önmagát
Igencsak szereti.
S betevő falatját
Remélem, megleli.

De nemcsak kenyérrel
Éldegél az ember.
Szóval, öleléssel,
Búval, türelemmel.

Gyóni Géza: ÁRVA GYEREK KARÁCSONYA

Árva gyerek, árva gyerek,
Sosem láttad az apádat.
Kora sirján Dnyeszter sikján
Csúf fekete varjak hálnak.
Árva gyerek, árva gyerek,
Mit üzensz a Jézuskának?

Árva gyerek, árva gyerek,
Sosem láttad az apádat.
Anyád csókján, kis cókmókján
Kozák rablók kockát hánynak.
Árva gyerek, árva gyerek,
Mit üzensz a Jézuskának?

Árva gyerek, árva gyerek,
Ki ne dugd most gyönge lábad
Ajtó előtt nekifutnál
Zsoldos rabló szuronyának.

Árva gyerek, árva gyerek,
Hogy üzensz a Jézuskának?

Kerényi Frigyes: A Lánchíd alapkövének letétele alkalmánál

Pesten augusztus 24-én 1842.

Hullám alá ott künn magot temettek,
Melyből - dacos habok, piruljatok -
Maholnap, hajh, a szellem fegyverének
Nagy győzedelmi íve kelni fog!
Nyakát a vén folyam békén lehajtja,
Mely oly sokáig délceg s büszke volt!
A honfiak nagyobbat ünnepelnek -
Az ész előtt egy nemzet meghajolt!
Nemzet, mert az lesz, hogyha nem fajul,
A szertehajló nép osztályibul.

Nemesbül, kit bölcsője mond nemesnek,
S mert munka sok van, nyújt kezet:
Így a jövendő boldogabb mezőin
Aratni nem fog, aki nem vetett.

Arany János:  Családi kör. 
             
Este van, este van: kiki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek,
Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
A gazdasszony épen az imént fejé meg;
Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.

Reviczky Gyula: Jób siralma

 

 

 

Kegyetlen Adonáj!
Gyönyört lelő szolgád gyötrelmiben.
Undok fekélyektől borítva,
Itt vergődöm, vonaglom a szeméten,
És átkozom a méhet, mely fogant,
A napot, a melyen hirűl vivék
Apámnak, hogy fiat szült felesége,
A térdet, mely gyöngéden ringatott,
S mely meg nem fojta rögtön, a kezet.

Mindenki elhagy, vádol és gunyol.
Ti is, ti is, barátim!... Óh, tudom,
Ártatlant érjen bár, a szenvedés
Mindig a bűn szinében jelenik meg.
Fájdalmimat s fogyatkozásimat
Óh, vajha meg lehetne mérlegelni!

 

 

 

 

 

 

 

 

Reviczky Gyula: Halottak napján

               I.

Most keseregd ki bánatod':
Sirasd magad meg, ez a te napod,
Magános élet gyászos embere!
De szomorú tekinteteddel
Ne a halottakat keresd fel,
Ne menj a temetőbe, ne!
Idegen minden sírja néked;
Ott is csak a magány kisérget,
S csak annál kínosabban érzed
Kietlen egyedűliséged'.

Azért a négy fal közt maradj,
S gondold meg azt, hogy árva vagy;
Élők között is, holtak közt is az,
Halottad sincs, kit megsirass.

Ady Endre: Köszönet az életért.

Van-e szebb élet, mint a másik
S nem mindegy-e, akárhogyan
Verjük magunk az elmulásig?

Úgy siratom azt, amit sírtam,
Olyan nagy vétek a sirás:
Esti vezeklés hajnal-pirban.

Aki él, az mind, mind örüljön,
Mert az Élet mindenkinek
Kivételes, szent örömül jön.

Én vétkeztem, százszor vétkeztem,
De már jön a megjobbulás,
Már az örömet látni kezdem.

Már megragyog fénnyel az Élet,
Mindennemű s mindenkié:
Milyen nagy, áldott fényességek.

Akárki helyén éltem volna,
Életem éltem egyaránt,
Ujjongva avagy panaszolva.

Petőfi Sándor: A nap.      

Mi az a nap? mi az a nap?
Nem is nap az tulajdonkép.
Ugyan mi hát?... hát semmi más,
Mint egy nagy szappanbuborék.

Valami óriásfiú
Kifúja reggel keleten,
S szétpattan este nyúgaton. -
És ez minden nap így megyen.

Pest, 1845. február-március


*

 

Rudyard Kipling: Ha...

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,
s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,
ha kétkednek benned, s bízol magadban,
de érted az ő kétkedésüket,
ha várni tudsz és várni sose fáradsz,
és hazugok közt se hazug a szád,
ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,
s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,

ha álmodol - s nem zsarnokod az álmod,
gondolkodol - s becsülöd a valót,
ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,
s úgy nézed őket, mint két rongy csalót
, ha elbírod, hogy igazad örökre
maszlag gyanánt használják a gazok
, s életműved, mi ott van összetörve,
silány anyagból építsék azok,

ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,
van merszed egy kártyára tenni föl,
s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,
nem is beszélsz a veszteség felől,
ha paskolod izmod, inad a célhoz,
és szíved is, mely nem a hajdani,
mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,
csak Akaratod int: "Kitartani",

ha szólsz a néphez, s tisztesség a vérted, 
királyokkal jársz, s józan az eszed,
ha ellenség, de jóbarát se sérthet,
s mindenki számol egy kicsit veled,
ha a komor perc hatvan pillanatja
egy távfutás neked s te futsz vígan,
tiéd a Föld és minden, ami rajta,
és - ami több - ember leszel, fiam.

Petőfi Sándor: A naphoz

Panaszom van kelmed ellen,
Hallja kelmed, nap uram!
Mi dolog az, sugarával
Bánni olyan fukaran?

Elballag kelmed fölöttem
Minden istenadta nap,
Kis szobám kelmedtől mégis
Egy sziporka fényt se kap.

Oly sötét van benne, mint a...
Majd kimondtam, hogy mibe'.
Legyen egy kis embersége,
S nézzen kelmed néha be.

Hiszen azt, hogy versirás a
Mesterségem, tudja tán,
Azt is tudja, ily esetben
Nem lehet pompás szobám;

Hogyne tudná, 'sz hajdanában
Kelmed szinte lantot vert,
Még mikor le nem rudalták
Az Olympról Jupitert.

Várnai Zseni: Csodák csodája.

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Petőfi Sándor: A szabadsághoz 

Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe!
Oly sokáig vártunk rád epedve,
Annyi éjen által, mint kisértet,
Bolygott lelkünk a világban érted.

Kerestünk mi égen-földön téged
Egyetlenegy igaz istenséget,
Te vagy örök, a többi mind bálvány,
Mely leroskad, egy ideig állván.

S mégis, mégis számkivetve voltál,
Mint a gyilkos Kain bujdokoltál,
Szent nevedet bitora szögezték,
Érkezésedet hóhérok lesték.

Megszünt végre hosszu bujdosásod,
Sírba esett, ki neked sírt ásott,
Bevezettünk, s uralkodás végett
Elfoglaltad a királyi széket.

Petőfi Sándor: Nemzeti dal

Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! -
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.

Csukás István

Ülj ide mellém

Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet,
leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.

Weöres Sándor: A medve töprengése

Jön a tavasz, megy a tél,
Barna medve üldögél:
- kibújás vagy bebújás?
Ez a gondom óriás!

Ha kibújok, vacogok,
ha bebújok, hortyogok:
ha kibújok, jót eszem,
ha bebújok, éhezem.

Barlangomból kinézzek-e?
Fák közt szétfürkésszek-e?
Lesz- e málna, odú-méz?
Ez a kérdés, de nehéz!

*

 

Kányádi Sándor: Ül a tél a hegy tetején

Ül a tél a hegy tetején.
Fehér kucsma van a fején.
A hátán meg fehér suba.
Készülődik a faluba.
Tápászkodik, fölkel s jövet
fehér terveket szövöget.
Szórja, hinti, hol elhalad,
két marokkal a friss havat.
Fehéredik domb és lapály.
Olykor-olykor a tél megáll.

Gondos gazdaként széttekint,
aztán munkába fog megint.
Ahol kilátszik a vetés,
vet oda egy marokkal, és
mire a mi falunkba ér,
mögötte már minden fehér.
Egy kicsit még tipeg-topog,
befagyasztja a patakot.

Gazdag Erzsi: Január

Január, január
Mindig hócsizmában jár
Jégbajusza, jégkabátja
Zúzmara a jóbarátja.

Január, január
Palotája nyitva
Jégtükörű padlóján
Korcsolyázik fiú, lány.

Áll a tánc, áll a bál
Kicsi szánkó csengve száll
Meg sem áll tán tavaszig
Mindaddig, míg havazik.

*

 

Csatlós András / tukudides: Tél

A fekete felhők
Meghozták a havat.
Nyikorogva sírnak
A talpaim alatt.

Hullik, hullik, hullik,
A szél meg csak rakja,
Bokorra és fára,
Vagy csak az aszfaltra.

Mintha meszelnének,
Szép lesz a természet.
Fehér paplan fedi,
Falut, várost, rétet.

Az utat kotorják,
A szorgalmas kezek.
Morogva szidják a
Havat és a telet.

A lombok helyén most
Hópihék csücsülnek.
Kárognak a vajuk
Befedték a födet.

Szeretem a telet!
Hóval fedett tájat.
A befagyott folyót
Havas fenyőfákat.

Szalai Borbála: Újévi kivánság

Tiktakolva
jár az óra –
pergeti a perceket,
mutatója
nesztelenül
éjfél felé lépeget.

Útra készen
áll az óév:
vállra vette batyuját,
szolgálatát
hamarosan
új esztendő veszi át...

Tizenkettőt
üt az óra –
s a várt vendég beköszön:
fenyőfákon
gyertyák gyúlnak -
minden csupa fényözön...

Hozzon ez az
új esztendő
mindenkinek örömet,
békességben,
boldogságban
nőjenek a gyerekek! 

*

Nagy László : Adjon az Isten

Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra
hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne düljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett életet --
nekem a
kérés nagy szégyen,
adjon ugyis,
ha nem kérem.

 

 

 

*

 

 

 

Petőfi Sándor: KARÁCSONKOR
             

Énhozzám is benézett a karácson,
Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson
És rajta egy pár reszkető könyűt.

Menj el, karácson, menj innen sietve,
Hiszen családok ünnepnapja vagy te,
S én magam, egyes-egyedűl vagyok.

Meleg szobám e gondolattól elhül.
Miként a jégcsap függ a házereszrül,
Ugy függ szivemről ez a gondolat.

Hej, be nem így volt, nem így néhanapján!
Ez ünnep sokszor be vigan viradt rám
Apám, anyám és testvérem között!

Juhász Gyula: Betlehemes ének

Ó, emberek, gondoljatok ma rá,
Ki Betlehemben született ez este
A jászol almán, kis hajléktalan,
Szelíd barmok közt, kedves bambinó,

Ó, emberek, gondoljatok ma rá:
Hogy anyja az Úr szolgáló leánya
És apja ács volt, dolgozó szegény
S az istállóban várt födél reájuk.

Ó, emberek, gondoljatok ma rá,
A betlehemi kisded jászolára,
Amely fölött nagyobb fény tündökölt,
Mint minden várak s kastélyok fölött.

Ó, emberek, gondoljatok ma rá,
Ki rómaihoz, barbárhoz, zsidóhoz,
A kerek föld mindegyik gyermekéhez
Egy üzenettel jött: Szeressetek!

Juhász Gyula: Consolatio

Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.

Emlékük, mint a lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben
És melegít, mint kandalló a télben,
Derűs szelíden és örök fehéren.

Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként.

Reviczky Gyula: Altató


Álom, álom, édes álom,
Suhanj végig szempillámon,
S ráterítve csoda-fátylad’,
Népesítsd be éjszakámat.

Vessétek meg már az ágyat!
Árva szívem holtra bágyad.
Hadd öleljen jó barátom,
A szelíd, a csöndes álom.

A nap zaja, súlya, gondja
Pihenésem’ elrabolja.
Álom, álom, édes álom,
Érkezésed’ mindig áldom.

Te boríts be fátyoloddal,
Te kábits el mákonyoddal.
Szerelemrül légyen álmom
S rólad, eltünt ifjuságom.

Te czirógass karjaidban,
Födj be lágyan holtomiglan,
Ama hosszu, ama másik
Álomtalan éjszakáig.

Csatlós András / tukudides: Karácsonyi nyár

Hófödte a hegycsúcs,
Mező alszik talán.
Jön már a karácsony
A télnek derekán.

Csúszik a csodaszán,
Vontatják szarvasok.
Szeretet ünnepe
A télben felragyog.

Zord, hideg az idő,
Sétálnak a fagyok,
Az ünnepi asztal
Dugig van, rogyadozz.

Didergünk és fázunk,
Várjuk a Karácsonyt.
Elfeledve azt is:
Betlehemben „nyár” volt!

Zöldellt még a határ,
A juhok legeltek.
Mikor a pásztorok
Kis Jézushoz mentek.

Itt most nincs forróság,
A szívben van meleg,
Mint kályhában a tűz:
Lélekben - szeretet.

Reviczky Gyula: Ne vádoljátok...

Ne vádoljátok rossz napokban
A világot s a végzetet,
Ne átkozzátok el az embert,
Hogy egy kicsit szenvedtetek. 

Csak tűrjetek! A zúgolódás
Nem ád a szívre balzsamot.
Bocsássatok meg a világnak,
Habár mindenki elhagyott. 

Hiszen ti mind önzők valátok!
S a világ önzetlen legyen?...
Hisz’ nektek is volt sok hibátok!
S a bűn csak büntetést terem. 

Tiszták és jók lesztek, ha minden
Bünt, bánatot lesírtatok.
Bocsássatok meg a világnak,
Habár mindenki elhagyott. 

A hol ti lesztek, égi béke,
Nyugalmas szív lesz véletek.

Csatlós András: A kenyér
 
A magyar emberek többsége évszázadokig falun, tanyán nőt fel. A városok lakosságának aránya a népességben jóval kevesebb volt.
Ahol megvolt mindennapi kenyér, ott már nem volt éhezés.
A kenyérhez liszt kell, élesztő – népies nevén kovász – víz és só. A veknit, alapanyagát tekintve készíthetik, búzából, rozsból, zabból is. Az adalék anyag jó darabig nem volt divat.
A történelmi Magyarország területén Árva Vármegye volt a legszegényebb magyar megye.

Ady Endre

KIS, KARÁCSONYI ÉNEK

Tegnap harangoztak,
Holnap harangoznak,
Holnapután az angyalok
Gyémánt-havat hoznak.

Szeretném az Istent
Nagyosan dicsérni,
De én még kisfiu vagyok,
Csak most kezdek élni.

Isten-dicséretre
Mégiscsak kiállok,
De boldogok a pásztorok
S a három királyok.

Én is mennék, mennék,
Énekelni mennék,
Nagyok között kis Jézusért
Minden szépet tennék.

Új csizmám a sárban
Százszor bepiszkolnám,
Csak az Úrnak szerelmemet
Szépen igazolnám.

(Így dúdolgattam én
Gyermek-hittel, bátran,
1883
Csúf karácsonyában.)

 

 

 

 

Szeretnék ezzel a  kis versikével nagyon Boldog Karácsonyt kívánni minden klubtagnak.

 

  A kicsi fenyõ

 

Az erdõn nõtt egy kicsi fa, nem volt se nyír ,se tölgy,
Egy öreg fenyõ kisfia, mely télen, nyáron zöld.
A szellõ dúdolt altatót, oh, aludj kis fenyõ,
A hó meg adott takarót, ha nagyobb hideg jõ.
Ám egy téli szép napon, jött egy apró szán,
Oly simán siklott a havon, s úgy szikrázott a hám.
A szánkó elõtt ló dobog, s egy ember szállt le ott,
S a fejsze egyre csattogott, a fenyõ pattogott.

              Kovács Erzsébet

 

                   KARÁCSONY

 

                Téli szünet van most s karácsony lesz mindjárt

                Üldögélek egymagamban s nézem a fenyőfát.

                Díszek, szaloncukrok, ékes csecse-becsék

                csüngnek az ágain s lobog a gyertyafény !

                Karácsony s ajándék mind szép és jó lenne

                Hogyha a világon mindig béke lenne !

 

 

 

 

 

 Karácsony csodája A karácsony éj varázslatát valószínûleg mindnyájan ismerjük. Bár napjainkra az ajándékozás rendkívül fontos momentuma lett az ünnepnek, mégis a karácsony éj misztikuma, csodája nem múlt el. Ez az ünnep, melynek valódi tartalma a legelevenebben él ma is. Karácsony este minden elcsendesedik, a közlekedés leáll, és ha olyan szerencsénk van, hogy hó is esett, a csend még teljesebb. Míg advent a reményteli várakozás ideje, a Szenteste maga a megvalósult és beteljesedett csoda, a Megváltó születésének napja.