Gyóni Géza: JÉZUS.

(Mai legenda)

I.
Szuronyerdőben, szűk ősvényen
Közelgett búsan, elhagyatva.
Sebeit és gyászát mutatta:
De rárivallt a Gőg keményen:
- Ha Isten vagy, ne szállj a porba!
S ha porba szállsz, hajts te is térdet;
Egy úr parancsol: az Önérdek,
Ki a cár és a lordok lordja!

Jézus megállt. Mélyet sóhajtott.
Csodálva nézett szerteszét:
- Isten! mily ismerős beszéd!
Hol is hallottam ezt a hangot?
Rémlik: kétezer év előtt
Ugyane vad hang harsogott rám;
Egy katona leköpte orcám, -
Mikor szeliden néztem őt...

Nagy bús lelkében fölvillámlott
A kereszt, a Golgota utja,
A szög, mely kezét általfúrta,
S érezte azt a szomjúságot.
Megcsapta az ecet szaga,
Mely sajgó szomját enyhitette.
S nézett, nézett a fegyverekre,
Minthogyha álmot látna ma.

- Nem, mégse álom! Itt ez im
A marcona római zsoldos,
Ki akkor a súlyos bitóhoz
Szögezte fáradt kezeim.
S a másik ott! Megismerem.
Ő volt, közel kétezer éve -
A csőcseléknek örömére
Végig vágott a mellemen...

- Ó, mind itt van! Megismerem.
Atyám, hát ők túlélnek engem?
Atyám, e földön urnak lennem
Hát sohasem szabad nekem?...
...Szomoruan sóhajtott az égre.
Fönt sápadt csillagok remegtek,
S messziről az olajfakertek,
Küldötték illatuk feléje.

Ment, ment az ismerős ösvényen.
Útja mentén a fügefák
Dús ága ép gyümölcsben állt.
Kínálták, himbálódzva mélyen.
- E fák ősét én megáldottam.
S lám, lám, még most is emlékeznek
Hálás gyümölcsük izesebb lett. -
Gondolta megvidámodottan.

Ó, - drága fák! Anyátok egyszer
Árnyat adott a kimerültnek.
És gyümölcsétől felüdült lett
A vándor, kit úgy hittak: Mester.
Magvatok is legyen megáldva,
Ó drága fák, ti jóltevők,
Mert most kétezer év előtt
Pihenőm volt anyátok árnya...

S tovább ment. Nyár volt, kései,
Hűs szél ingatta már a gallyat,
S a hegyoldalon kigyulladtak
Kicsinyke kunyhók mécsei.
Sötétedett. Sok sápadt csillag
Sugártűi gyorsan villogtak;
És bársonyán az égi boltnak
Hímzett selyem virágok nyiltak.

Jézus csak elgyönyörködött.
- Atyám, de szép is a világod!
Ugy élhetnék le, mint az álmot,
Kertek közt, csillagok között.
Gyümölcsöt a fügefák adnak;
És szállást nyujt minden bokor.
Atyám, hisz te gondoskodol
Jólétéről itt minden vadnak!

- S az ember mért acsarkodik?
Ha sokja van, mért kiván többet?
És kincsek után mért törtet
Föld mélyétől a sarkokig?
S mikor a többet összehodta,
A több is miért nem elég?
S miért nem hagyja rá felét
Az éhezőkre, a koldusokra?...

- Atyám, atyám, ki elengedtél,
Akkor - kétezer év előtt
Hogy gyógyitsam a szenvedőt,
Ma sincsen másom kegyelmednél.
Atyám, atyám, elég-e ez,
Hogy ez a vak föld felébredjen, -
Mikor ma is még az emberben
Vadállat vére csörgedez...

II.
A dülőut emelkedett.
Jobbról szük csapás vitt a hegyre
S a csapáson most beszélgetve
Közeledett két kis gyerek.
- »Ugy is láttam, pénzt kaptál tőle,
(Mondta haraggal a nagyobb)
Ha rögtön nekem nem adod,
Magad hagylak a temetőbe.«

A kisebb fiú szepegett.
Jézus megállt s bevárta őket.
A fiúk lépte sietőbb lett.
- »Valaki áll a fa megett« -
Susogta a kisebb ijedten.
De a nagyobb hangját emelve:
»Dicsértessék a Jézus« - zengte,
S jobban siettek mind a ketten.

- Az én nevemmel védekeznek -
Gondolta szomorún a Mester
S szeliden szólt: Ily későn esten,
Fiaim, hová igyekeztek?
- »Apánkhoz itt a folyó-szélen,
A temetőn túl van a tábor;
Bort viszünk neki az anyánktól,
S csak este lehet, kérem szépen...«

- Miért csak este? és hogy enged
Titeket este az anyátok?
...A két fiú bátrabbnak látszott,
S most már versengve felelgettek:
- Azért csak este, mert az anyánk
Csak este kapja meg a bort,
Amit egy szép katona hord -
És hát ilyenkor bizza ránk...

- Finom úr az, elhinni tessék.
Öcsémnek most is pénzt adott,
S azt mondta: csak szaladjatok,
Ilyenkor nem lő az ellenség...
...Jézus ajka megremegett.
- »Ellenség«... s aki ezt kimondta
Tán tizéves emberfióka,
S az Én nevemmel közeleg.

- Az Én nevemmel fekszik, ébred;
Az Én imámat imádkozza;
S csöpp lelkébe a zavarosba
Már gyökeret bocsát a vétek.
Jézus, Jézus - mondja az ajka,
Hozzám fohászkodik esténként,
De pénzért már a kis testvérét
A sötét temetőben hagyja...

- Káin ősvére dolgozik.
S keresztezi minden munkámat.
Az én szivem hiába fáradt
Hosszú, kemény századokig.
Az első, szomjas, forró vágyat
A szívbe most is Káin oltja.
S mikor a bűn már letarolta,
Akkor jövünk: Én és a bánat.

Isten-feje mellére csüggedt;
Soká állt még ott szótalan...
Távol morajlott a folyam -
S a fiúk már sötétbe tüntek.
Jézus lassudan ment tovább.
Mécsvilág gyúlt ki a közelbe.
S a szálló est sötétlő selyme
Lágyan befödte lábanyomát.

III.
Kis ház előtt állt...

            (Töredék maradt.)
(Krasznojarszk, 1916-1917.)

*