Kisfaludy Károly: Visegrád.

Bús döledék! mily csendesen állsz ködlepte tetődön,
   Nézve komordan alá a Duna habja közé!
Lakja királyinknak, Visegrád! hajdanti virágod
   Porba omolt s élted nemzeti gyászba vegyült.
Barna falad roppant vázként mered a levegőnek,
   Mintha kivágyna korunk mostoha terhe alól,
Hasztalan! elhunytál; az enyészet vaskeze rajtad
   Vad diadalmi jelül hamvadon edzi dühét.
Küzdél bár, de magas diszeidnek hullani kelle,
   Mig pártolt fiaid oszlopa, sirja levél.

Kisfaludy Károly: Honvágy.

Sötét olajfák illatos hüsében
Ül a bús vándor, könny ragyog szemében,
S mélyen sóhajtva vissza-visszanéz!
Kedves hazája tün fel képzetében,
Hajlékát véli a távol ködében,
S örömreszketve nyul felé a kéz.

Az esti szellő honnyelvét sugalja,
Szeretti nyájas üdvezlésit hallja
A szép csalódás szellemajkain;
Ujulva kél a multnak égi kéje,
S vidám alakként lengedez feléje
A boldog sejtés fellegszárnyain.

Szülőföldéig terjed láthatára,
S békén mosolygva csendes alkonyára
Édes felejtés karján ringadoz;
S mint egykor ősi háza szük körében,
Első vágyási lobbadó hevében
Könnyült kebellel ifjan álmadoz.

Kisfaludy Károly: A reményhez.

Ha idő az örökséggel
Irtózva ölelkezik.
Ha a halál az élettel
Végső harczot küzködik:

Minden az embert elhagyja
A sötét sir szélénél,
Sorsának prédául adja
Tünő élte végénél:

Remény! te vagy biztatója
Fáradt, bágyadt szivének,
Te magad vagy fentartója
Már mulandó létének.

Benned bizik s kebelében
Enyhülést, javulást vall,
Hív követője ölében
Elalszik - és békén hal.

Ha szilaj kinok szaggatják
Vérbe borult szivemet,
Minden örömtől megfosztják
Szerencsétlen éltemet;

Ha szerencse fut előlem,
Utamba' keresztüljár,
A sors mérget itat velem,
Boldog óra rám nem vár:

Akkor te, kegyes Reménység!

Kisfaludy Károly: A szerelem

Minden földi öröm bajjal párosodik,
Kívánatink tárgya csalóka tünemény,
Víg kedvünk fájdalom tengerén hányódik,
Mely ritkán érik meg a legigazb remény!

A tudomány elűz annyi szép kényeket,
Édes öröm többször méregbe rejtőzik,
Hatalom elöli az érzeményeket,
Erkölcs meleg vérrel kínosan küszködik.

Míg a habzó szív ver az ember mélyébe',
A hideg való azt soha be nem tölti.
Új kívánat jő az elégség helyébe,
S a lelket legédesb álmából felkölti.

Kisfaludy Károly: Ha én tiszta patak volnék

Ha én tiszta patak volnék,
Galambom kertjében folynék,
Tán hattyúként nyári este,
Friss vizemben megfürödne.

Ha én zöldelő fa volnék,
Galambom kertjében állnék,
Föltartanám a nap hevét,
Hogy ne süsse szelid képét.

Ha illatos virág volnék,
Galambom kertjében nyílnék,
Tán víg kedvvel leszakasztna,
S keble havával itatna.

Ha én gyönge szellő volnék,
Galambomra legyezgetnék,
S míg édesden álmadozna,
Ajkam ezer csókot lopna.

Kisfaludy Károly: A legszebb gyöngy.


Van egy gyöngye a világnak,
Létünk legfőbb értéke,
Minden földi boldogságnak
Kútfeje s legszebb éke;

Melynek remegő tükrében
A szív magát képzeli,
S adóvevő örömében
Fájdalmait öleli.

De a nagy világ zajában
Az csak ritkán láttatik,
A romlott szív birtokában
Soha nem találtatik.

Csak szelíd s jó embereknél
Fakad égi forrása,
Érzékeny s meleg szíveknél
Tenyészik szent áldása.

Mely jó isten adománya
Ez a ritka drága kincs?
Mely szent érzet alkotmánya
Hogy el földön mássa nincs?