Tukudides - Csatlós András: A hőség

Tüzes kemencében lépegetek,
Egyfolytában szidom a meleget.
Ózon földközelben és izzadok,
Hőség van és becsukott ablakok.

Menekülne, aki tud, de merre?
Ráült a forróság az emberre,
De dolgozni kell, élni, remélni,
Délben a napszúrásától félni.

A dinnye megfőtt, élvezhetetlen,
A napizzása már embertelen.
Vizet osztanak, van hol hideget,
Viseljük a trópusi meleget.

A szőlő megtűri, már opálos,
Minden kisült, s a sugárzás káros.
Télen fáztam, most itt a nagy meleg.

Tukudides - Csatlós András: Nyár

Lázasak a mezők.
A szántóföld szőke.
Izzó gömbként a nap
Őrködik fölötte.

Kiégett a fű is,
Víznektárra várva
Nyári nagy melegben
Száraz a ruhája.

A fák koronája
Melegtől megtépve.
Lóg a levél rajta,
A gyümölcsét féltve.

Péter-Pál már elmúlt,
Aratnak a földön.
Megállásuk nincsen,
Dőljön kalász, dőljön!

Foltosak a ruhák,
Tenger izzadástól.
Meleg az ásványvíz,
Nem ízlik, mint máskor.

A városi házak
Hőséggel dacolnak.
Eresz reménykedik,
Lesz dolga maholnap.

A Szent Jobb története

Szent István király halála után trónviszályos, zűrzavaros idők következtek.

Ekkor a fehérvári káptalan, féltve a bebalzsamozott és mumifikálódott holttestet a megszentségtelenítéstől, kiemelte a bazilika közepén álló márványszarkofágból, ahová 1038. augusztus 15-én temették el István királyt, és a bazilika alatt lévő sírkamrában rejtette el. Ekkor történt, hogy az épségben megmaradt jobb kezet leválasztották, mivel csodás erőt tulajdonítottak neki, és a bazilika kincstárába vitték.

Vörösmarty Mihály: A TAVASZRÓL

Borzasztó télnek hidege már hátra nyomulván
     A Tavaszi kikelet jőve előre viszont.
Már szabadon folynak gödrökben a Patakocskák
     És örömébe danol a levegői madár.
Hangzik az erdő is, melyben szökdösve danolgat
     Sok nemü erdei kar és tavi tarka madár.
Az ligeten legelő nyáj is vigadozva szaladgál,
     Tölti hasát, hízik és mezejének örűl.
Végre a természet elvetvén téli ruháját
     Új bíborba borúl és kikeletre szorúl.

Reviczky Gyula: Csöndes ember lesz belőlem

Csöndes ember lesz belőlem,
De majd csak a temetőben.
Mit e lázas szív sosem tett:
Lent a sírba’ megpihenhet.

Földi üdve, kínja, vágya
Válik örök éjszakára.
Ott porlad majd öntudatlan’,
S nem lesz többé nyughatatlan.

Nem is félek a haláltul;
S ha e fáradt szem bezárul,
Ajkam körül, azt hiszem,
Ott lebeg majd szeliden.

Se rózsák közt, puha párnán,
Sem az inség szalmaágyán
Megpihenni nem tudott;
Csak halála volt nyugodt.

*

Kisfaludy Károly: A reményhez.

Ha idő az örökséggel
Irtózva ölelkezik.
Ha a halál az élettel
Végső harczot küzködik:

Minden az embert elhagyja
A sötét sir szélénél,
Sorsának prédául adja
Tünő élte végénél:

Remény! te vagy biztatója
Fáradt, bágyadt szivének,
Te magad vagy fentartója
Már mulandó létének.

Benned bizik s kebelében
Enyhülést, javulást vall,
Hív követője ölében
Elalszik - és békén hal.

Ha szilaj kinok szaggatják
Vérbe borult szivemet,
Minden örömtől megfosztják
Szerencsétlen éltemet;

Ha szerencse fut előlem,
Utamba' keresztüljár,
A sors mérget itat velem,
Boldog óra rám nem vár:

Akkor te, kegyes Reménység!

Rónay György: Verebek

Tizennyolc-húsz fokos hideg
volt idefönt a hegyvidéken.
Már azt hittem, ezen a télen
kipusztulnak a verebek.
Napok óta egyet se láttam.
S mi történt tegnapelőtt? Ebéd
után egy kevés maradék
volt még a tálban,
csak pár falat, de mégis étek:
eltenni kevés, kidobni vétek.
A cica kényes, nem eszi meg.
“No, majd megeszik a verebek!”
Azzal egy kis tálkára véve
kitettük a balkon közepére
a hóba.
Nem történt semmi perceken át.
Aztán megrebbent egy bokorág,
s gyanakodva
kidugta fejét,
és szétnézett egy kis veréb.

Reviczky Gyula: A szúnyog

Zi-zi, zü-zü! Zörög-zireg
Egy kis szunyog-csipet.
Vért szívni, szúrni szállt ide.
Nem értem a kis mérgesét,
No, mert szunyogbeszéd
Nem hallik messzire.

Zi-zi! zü-zü! Rám szálla, ni!
Hogy vérem’ szívja ki.
Morzsoljam össze?... Nem teszem.
Szúnyog-csipés nem fájdalom,
Ha nem babrálgatom.
Lakjék jól, engedem.

Zi-zi! zü-zü! Szemem előtt
Száll, egyre vakmerőbb,
S zizije hátha káröröm?
No mit tegyek?... No mit tegyek?...
Azt, hogy szivart veszek
S szépen kifüstölöm.

*

Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban.

Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,
Az emberiségnek elhányt rongyain
Komor betűkkel, mint a téli éj,
Leírva áll a rettentő tanulság:
"Hogy míg nyomorra milliók születnek,
Néhány ezernek jutna üdv a földön,
Ha istenésszel, angyal érzelemmel
Használni tudnák éltök napjait."
Miért e lom? hogy mint juh a gyepen
Legeljünk rajta? s léha tudománytól
Zabáltan elhenyéljük a napot?
Az isten napját!