ADY ENDRE: SZELID, ESTI IMÁDSÁG

Uram, adj csöndes éjt,
Nyugodalmas, nagy éjt
A te vén gyermekednek,
Beteg, rossz gyermekednek.

Fölséges dáridók,
Keserves dáridók
Muzsikája kerüljön,
Hangja messze kerüljön.

Ne ülje szívemet,
Nyomorék szivemet
Az ébrenlét lidérce,
Rettenetes lidérce.

Aludjak kacagón,
Álmodjak kacagón
S boldoguljak álmomban,
Ifjuljak meg álmomban.

Valami nagyon nagyot,
Valami dicső nagyot
Álmodva hadd képzeljek,
Éjemben hadd képzeljek.

Imádkozzak, mint gyerek,
Régi, iskolás gyerek
Istenes áhitattal,
Altató áhitattal.

*

*

Dr. Bartanusz Attila: Neked adnám…

Sápadt mosolyával elköszön a Hold, megvirrad,
Átadja a helyét a melegítőn érkező Napnak,
Elköszön a Hold szomorú fényével, elindul,
Aztán félősen, megverve – a Nap felé fordul.

Kérdezne, ha tudna, választ úgy sem kapna, ez a sorsa,
Biztos szívesen maradna, újra delin, visszafordulna,
Újra letekint a rideg, zimankós tájra, búcsúzik,
Én sokkal szomorúbb vagyok, hiszen ő az estével érkezik.

Este majd újra jő, fényével betakarja a rideg világot,
Engem itt talál szomorún, úgy ahogy eddig látott,
Itt talál, s neki küldöm majd esti, riadt fohászom,
Neki küldöm sóhajom, hisz a kedvest, most sem látom.

Reviczky Gyula: Aratás

Lekonyul a búza feje;
Aratásnak van ideje.
Gazda ember kaszát penget,
Ugy vágja a sűrü rendet.

Hangzik a dal munka közbe,
A kévét igy kötik össze,
Sárga kalászt egybehányva,
Mind izzad, de egy se bánja.

Elindulnak nagy szekéren,
Koszorú van közepében,
Aratásnak koszoruja;
Igy mennek be a faluba.

A legvénebb béres aztán
A tornácz elé akasztván,
Körüle vig arcu lányok
Járnak aratási tánczot.

S a gazda pihenni dől le,
A gond messze van ma tőle.

Gyóni Géza: BÚCSÚ 

A csöndes útra már levél pereg,
Nem bólogat a jó akácfa már.
Nem száll elénk dal; illat elveszett -
Csöndben legyünk.

Lásd, haldokol a nyár.

Virágeső várt nemrég minket itt
S míg lomb volt, nékünk suttogott a gally,
Nekik kitárta szívünk rejtekit,
Nekik szólt itt az eltitkolt sóhaj.

Ölelkező lomb sugva biztatott:
Hajolj szívemre te is, édesem,
S e kis levél, ez árva elhagyott,
A mi titkunkkal hal meg csöndesen.

Jer, jer végig még egyszer az úton,
Melyről szín, illat, minden elveszett -
E bús halódás csöndesít, tudom, -
Kulcsold imára kis fehér kezed!...

Lévay József: A völgyben maradtam

Nem jártam a nagy világot,
Engem az nem igen látott...
Egy égbolt felettem, egy hű föld alattam,
Én a Sajó partján a völgyben maradtam.

Nem is bánom, hogy így esett,
Hogy itt éltem egy keveset:
Szűk mederbe szorult örömim patakja,
De annál üdébb volt gyorsan ömlő habja.

Szeretetben gazdag voltam,
Kincseit én szét nem szórtam;
Itt áradott heve egész melegének,
Mint napsugár, melyet egy pontba gyűjtének.

Drága zálogi szívemnek
A föld alatt itt pihennek;
Itt domborul sírjok, látogatom őket,
Nem tekintém másként, csak mint szendergőket.

Petőfi Sándor: 15-dik március, 1848

Magyar történet múzsája,
Vésőd soká nyúgodott.
Vedd föl azt s örök tábládra
Vésd föl ezt a nagy napot!

Nagyapáink és apáink,
Míg egy század elhaladt,
Nem tevének annyit, mint mink
Huszonnégy óra alatt.

Csattogjatok, csattogjatok,
Gondolatink szárnyai,
Nem vagytok már többé rabok,
Szét szabad már szállani.

Szálljatok szét a hazában,
Melyet eddig láncotok
Égető karikájában
Kínosan sirattatok.

Szabad sajtó!... már ezentul
Nem féltelek, nemzetem,
Szívedben a vér megindul,
S éled a félholt tetem.

Kányádi Sándor: Nagyanyó-kenyér

Búzát vittem a malomba,
hej, de régen volt,
amikor még a Küküllőn
malom duruzsolt.

Megőröltem a búzámat,
lisztje, mint a hó,
Örült neki a ház népe,
kivált nagyanyó.

Sütött is az új búzából
olyan kenyeret,
illatára odagyűltek
mind a gyerekek.

Azóta is azt kívánom:
legyen a világ
olyan, mint a búza közt
a kék búzavirág.

Mindenkinek jusson bőven
illatos-fehér,
ropogósra sütött, foszlós
nagyanyó-kenyér!

*

*