A téli napforduló átalakulása

A téli napforduló napja az év egyik olyan sarokpontja volt, mely a nyári napfordulóval (azaz a Szent Iván-éjszakájával) együtt egységes keretet adott az időszámításnak. Míg a nyári napforduló során a legmagasabban állt a Nap, és a legrövidebb éjszaka következett be, addig télen a legalacsonyabban delel a Nap, és ekkor van az év leghosszabb éjszakája is. A téli napforduló az északi féltekén december 21-22-ére esik, míg a déli féltekén pont fordítva, június 21-22-ére. Ezért is volt, hogy míg a nyári napforduló alkalmával azért gyújtottak tüzeket, hogy elűzzék a közeledő sötétséget, addig a téli napforduló alkalmával a fény diadalát, az élet megújulásába vetett hitet  ünnepelték, hiszen ekkortól kezdtek az éjszakák újra rövidülni, és hosszabbodni a nappalok.

A Római Birodalomban az ünnepet a már erősödő Napisten, és Mithrász-kultusz nyomására az i.sz. 3. században rendelték el. Az ekkor erősödő keresztény vallás szimbolikájában az isteni fényforrást, a sötétségen diadalmaskodó fényt Krisztus szimbolizálta, így hamarosan az ő személyét is ehhez a naphoz kötötték.

Krisztus személye születése által kapcsolódik a téli napfordulóhoz, mint ahogy a nagy vallásalapítók, próféták és mitikus személyek születésnapja (és sokszor halála is) természeti fordulópontokhoz, az év legjelentősebb napjaihoz köthető. A titokzatos égi jel, a betlehemi csillag megjelenése is a fényt szimbolizálja a születés éjszakáján, amely így mintegy második napként tündökölt, elhozva ezzel azt, aki az emberiség bűneiért fényként küzd majd meg a sötétséggel, elhozva a reményt.  Máté és Lukács evangéliuma szerint Názáreti Jézus Máriától és Józseftől, Dávid király leszármazottjaként, ám a Szentlélektől fogantatva született Betlehemben, ám ennek pontos időpontja nem esik egybe időszámításunk titokzatos, és "0" pontjával.

A Názáretben tanítani kezdő Jézust i.sz. 28-29-ben János keresztelte meg a Jordán folyóban. Ezután 12 tanítványt gyűjtött maga köré, és Isten országának eljövetelét hirdette. Tevékenységét elsősorban az Újtestamentum evangéliumai rögzítik, mely szerint három évet tölthetett tanítással. Keresztre feszítését Júdea és Samaria római helytartója, Pontius Pilátus rendelte el - a helyi zsidó vallási vezetők kérésére - (33-ban vagy 30-ban?), vélhetően a Jézus tanításai nyomán fellépő forrongás lecsillapítására.

 

 

Krisztus születésének keresztény ünnepe

Krisztus születésének megünneplése csak később, a kereszténység térhódításával került előtérbe, ám ezután fokozatosan egybekapcsolódott a téli napforduló pogány ünnepével. Ténylegesen Nagy Konstantin egyházi reformja, és a kereszténység államvallásként való bevezetése után, és a niceai zsinat intézkedései kapcsán 325 és 335 között került sor az ünnep elismerésére. Az ünnep kitűzésének célja az volt, hogy lezárja a Jézus Krisztussal kapcsolatos vitákat, és a niceai zsinat határozatát liturgikus eszközökkel tegye népszerűvé, amely szerint Jézus Krisztus isten is és ember egy személyben. Az ünnep napjának megválasztása nem volt egyértelmű, mert Jézus születése napjával kapcsolatban a sok uralkodó elmélet közül a téli napforduló csak az egyik időpont volt.

Csillag jelöli a születés helyét

Egyes vélemények szerint Jézus december 20-án született, ám mások szerint április 18-19-én, míg megint mások szerint november 25-én, sőt egyes elméletek szerint Vízkeresztkor, azaz január hatodikán látta meg a napvilágot. A zsinat után a határozat december 25-ét jelölte meg az ünnep napjának, hogy ezzel a már említett "Sol Invictus"-t, a Győzedelmes Nap-ot ellensúlyozzák, és a pogány ünnepet a Szent Iván-éjszakához hasonlatosan új formában a keresztény ünnepnapok és szokások részéve tegyék. Így lett "Sol Invictus" napjából "Sol Salutis" (az üdvösség napja), amely már a Megváltó születését ünnepelte. A korábbi születésnap, amely Vízkereszt néven a karácsony utáni tizenkettedik nap, Jézus megkeresztelésének napja lett, és végül a húsvéti böjthöz hasonlóan előkészületi napokat, adventet (advenio - eljön) csatoltak az ünnep elé.

A IV. század során a legtöbb keleti egyház átvette Jézus születésének ünnepéül a december 25-i dátumot. Az ellenállás Jeruzsálemben tartott a legtovább, de végül ott is elfogadták az új időpontot. Az örmény egyház azonban a mai napig ragaszkodik a január 6-i karácsonyhoz. Miután keleten is december 25-én rögzült a karácsony, Jézus keresztelésére mint epifániára (Isten megjelenése) január 6-án emlékeztek (itt azonban a naptárreformok elutasítása miatt tolódik januárra a karácsony).

Az ünnep minden nyelven saját nevet kapott, amely azt tükrözi, hogy ennek mindenhol különleges jelentősége van. A magyar "karácsony" szó szláv eredetű, és a "korcsun", azaz "lépő, átlépő" szóból származik. Ez a szó az új évbe való átlépést jelzi, tehát ősi, naptári (és egyben a napfordulóhoz kapcsolódó) eredetű, akárcsak a lengyel megfelelője, a "kolenda", vagy az orosz "koljáda", ami viszont karácsonyi éneket jelent. Az angol "Christmas" szó Krisztus nevére utal, míg a német "Weihnacht" és a holland "kertsmisse" a szent éj egyházi ünneplésére utalnak. A latin "natalis" (születés) szóból származik a latin nyelvek mindegyikének karácsony szava: a francia "noel", az olasz "natale" a spanyol "navidad" illetve még a walesi "nadoling" szó is. A karácsony ősibb, napfordulót idéző jellegét a skandináv "Jul" szó idézi, melyből az óangol "Yule" is származik. A szó pontos jelentése azonban nem ismert, talán a téli ünnepi időszak eredeti nevét jelölheti.

 

 

A karácsonyfa eredete

Mára az ünnep egyik legfontosabb jelképe a karácsonyfa lett, mely azonban jóval ősibb szimbolikával bír, mint a keresztény ünnep maga. A fa az Ószövetségben is a kozmikus életerőt szimbolizálja, a pogány hitvilágokban gyakran az istenek lakhelye, a germánoknál pedig egyenesen a világ szimbóluma (Yggdrasil) is. Az életfa vagy a zöld ág élet-szimbóluma gyakran kapcsolódik a különböző ünnepek népszokásaihoz, így a téli napfordulóhoz és a karácsonyhoz is. A karácsonyi életfa ágait a népszokás szerint Katalin vagy Borbála napján állították vízbe, és az az ünnepre kizöldült, ezzel is az élet diadalát hirdetve a sötétség és a halál felett. Ezeknek a termőágaknak utódaként jelent meg később a karácsonyfa is.

A szó eredete két évszázada még a földesúr részére karácsonyi adóként beszolgáltatott tűzifát jelentette. A német "Weihnachtsbaum" szó tükörfordításaként megjelenő karácsonyfa szokása protestáns, evangélikus gyakorlatból ered a Rajna felső szakasza vidékéről.

A 16-17. században már karácsonyi májusfák állítását említik ezen a helyen, ám ezt is komoly rendeletekkel szabályozták, melybe például azt is belefoglalták, hogy egy személy csak egy fát állíthatott. A szokás azonban továbbterjedt, és a 18. századra egész Németországban elterjedt. Ekkor már gyertyával feldíszített karácsonyfákat állítottak.

A szokás Berlinből került át Bécsbe, ahol a 19. század első évtizedeiben az arisztokrata családok és a művészek körében gyorsan elterjedt. A század közepén már a  polgárcsaládok körében is megünnepelték ezt a napot, így külön érdekesség, hogy amikor 1860 karácsonyakor Erzsébet királyné Madeira szigetén volt gyógykezelésen, Ferenc József e távoli helyre is küldött neki feldíszített fenyőfát. Angliába a német Szász-Coburgi Albert, Viktória királynő férje vitte az első karácsonyfát. A német területen kialakult szokás egész Európában elterjedt, kivándorlók révén a tengerentúli területekre is eljutott.

 

A karácsonyfa és az ajándékozás eredete

A szoros német és osztrák rokoni kapcsolatokkal rendelkező arisztokrata családok komoly szerepet játszottak Magyarországon a karácsonyfa szokásának elterjesztésében. Pesten az első karácsonyfát valószínűleg Brunszvik Teréz grófnő állította 1824-ben, ám elterjesztésében jelentős szerepe volt a Podmaniczky és a Bezéredy családoknak is. Az új szokás a városokban viszonylag gyorsan meghonosodott. Az 1840-es években már a polgárcsaládok karácsonyához az örökzöld fenyő is hozzátartozott. A '60-as években, adventi időszakban, Pesten fenyővásárok voltak. Az aradi Alföld című újság 1862-ben arról számolt be, hogy egy nőnevelő-intézet növendékei Deák Ferencnek karácsonyfát állítottak, melynek minden ágán egy-egy általuk készített kézimunka függött. A magyar szépirodalomban a karácsonyfa 1866-ban, Jókai Mór A koldusgyermek című karácsonyi tárgyú elbeszélésében jelent meg először.

A karácsonyfát kezdetben almával, dióval, ostyával, mézespogácsa-alakokkal és cukorral díszítették. A díszek készítésekor fő szempont volt az ehetőség, a gyerekek fabontásakor nyalánkságként megették. Már az első karácsonyfákon hajlított dróttal rögzített gyertyák égtek. A XIX. század vége felé már a csillogó díszek váltak a karácsonyfák összképének meghatározóivá. Üvegdíszek gyártására vonatkozóan 1848-ból származik az első adat, nagybani előállítása Németországban már a század végén elkezdődött.

Ajándékozás

A római világban a napfordulókor ünnepelt Saturnalia (dec. 17.) a vidámság és az ajándékozás napja volt, a római újévkor (jan. 1.) pedig a házakat zöld növényekkel és lámpákkal díszítették, a gyerekeknek és a szegényeknek pedig ajándékot adtak. A niceai zsinat után ez meglévő szokás is keresztény köntösbe öltözött, és amikor Szent Miklós napja  is az ünnepkörhöz került, az ajándékozás szokása is egy keresztény szent neve alatt folytatódott tovább (bár nem kevés országban - így nálunk is - az ajándékozás karácsonyi szokása csak áttételesen köthető Szent Miklós napjához).

 

 

Forrás:http://www.mult-kor.hu/cikk.php?id=8913&pIdx=3

 

 

A karácsony története

Amióta az emberiség földműveléssel, állattartással foglalkozik, a napfénynek, a meleg tavaszi és nyári hónapoknak óriási szerepük van az emberi társadalmak életében. Az emberek táplálékukat a meleg időszakokban tudták megtermelni, ilyenkor bőség és jólét jellemezte a közösség életét, szemben a hideg téli napokkal, amikor az éhezés, a hideg és a sötét kerítette hatalmába az embereket.
Érthető tehát, ha az ókori népek hálaadó, köszöntő rítusokkal ünnepelték a téli napfordulót, amely időponttól kezdve a nappalok egyre hosszabbodnak, átvitt értelemben a fény győzedelmeskedik a sötét éjszaka felett. Ezeknek a rítusoknak az is a szerepük volt, hogy az elcsigázott emberekbe reménységet, hitet öntsenek, hogy könnyebben viseljék azt az időt, ami a tavasz beköszöntéig hátravan.

Az ókori Rómában a december 17-24. közötti időszakban tartották a Szaturnália ünepeket. Szaturnusz a földművelés, a paraszti munkák istene a római hitvilágban. Az emberek nagy lakomákkal, ivászatokkal, tánccal, zenével ünnepelték Szaturnuszt, szokásban volt a szolgák megajándékozása, és bizonyos munkák tiltva voltak. A házaikat örökzöld borostyánágakkal díszítették.
A naptárreformig a Római Birodalomban az új év kezdete is ekkorra esett.

Egy római almanach szerint már Kr. u. 336-ban megünnepelték Rómában a karácsonyt. A Római Birodalom keleti részén azonban január 6-án emlékeztek meg arról, hogy Isten megjelent Jézus születésekor és megkeresztelésekor, Jeruzsálemben pedig csak a születést ünnepelték. A IV. század során a legtöbb keleti egyház átvette Jézus születésének ünnepéül a december 25-i dátumot.

Az ellenállás Jeruzsálemben tartott a legtovább, de végül ott is elfogadták az új időpontot. Az örmény egyház azonban a mai napig ragaszkodik a január 6-i karácsonyhoz. Miután keleten is december 25-én rögzült a karácsony, Jézus keresztelésére január 6-án emlékeztek. Nyugaton viszont ezen a napon ünnepelték a háromkirályokat, akik felkeresték a gyermek Jézust.

A karácsonnyal összekapcsolódó hagyományok így többféle forrásból erednek. A római világban a Saturnalia (dec. 17.) a vidámság és az ajándékozás napja volt. December 25-ét az iráni isten, Mithra születésnapjának is tartották, akit az Igazságosság Napjának neveztek. Ezekhez a szokásokhoz járultak a germánok és kelták téli napfordulóhoz kapcsolódó rítusai, amikor a teuton törzsek behatoltak Galliába, Britanniába és Közép-Európába.

A mai értelemben vett, keresztény karácsonyról a IV. század óta emlékezünk meg. December 25-e Jézus születésnapja, az előző este karácsony böjtje vagy Szenteste, 26-a pedig az ünnep második napja.

Karácsony napjával egy újabb ünnepi szakasz veszi kezdetét, a karácsonyi tizenketted, mely 12 napig, január 6-ig, vízkereszt napjáig tart. Ez a nap egyben a vizek megszentelésének és Jézus megkeresztelésének ünnepe is. Vannak országok (pl.: Spanyolország), ahol e napot a háromkirályok napjának nevezik, és nagyobb ünnep, mint maga a karácsony.

Miért pont december 25?

Jézus születésének pontos dátuma nem maradt ránk. Az ősegyházat teljesen lefoglalta a húsvéti eseménykör, a megfeszített és feltámadott Úr ünneplése. Eleinte több jeles hittudós tiltakozott Jézus születésének az ünneplése ellen, mondván, hogy a Bibliában csak pogány vagy elvetemült uralkodók tartottak születésnapot.

Amikor az ősegyház visszanézett Jézus működésére, először megkeresztelkedését látta jelentősnek, hiszen ez nyilvános működésének nyitánya, ekkor jelent meg népe előtt, s ekkor hitelesítette őt a mennyei szózat. Így a legrégibb keresztény ünnep – húsvét után – a vízkereszt lett január 6-án, görög nevén az Epiphania ünnepe, amely hirdeti: „Megjelent (epephané) az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek". Már a II. században ünnepelték, és az egész Keleten elterjedt. Ám nyugaton úgy érezték: külön kell választani az Úr születésének és megkeresztelkedésének ünnepét. Ezért a születés ünnepét december 25-re tették. Miért? Erre két magyarázat is van:

1. ősi elképzelés szerint a világ teremtése tavasszal kellett történjék, s március 25-e lehetett a teremtés első napja. Akkor pedig az új teremtés kezdetének is ekkor kellett lennie. Viszont, ha Jézus március 25-én fogantatott, akkor december 25-én kellett megszületnie.

2. A vallástörténeti magyarázat szerint egy pogány ünnep kiszorítása volt a cél ezzel a dátummal. A Római Birodalomban a Napisten ünnepét ülték e napon a téli napforduló után (dies invicti Solis = a győzhetetlen Nap ünnepe). A Circus Maximusban nagyszabású kocsiversenyek szórakoztatták a tömegeket – e látványosság az égbolton vágtázó napisten mítoszának a megjelenítése volt, éjszaka pedig álarcos vígassággal, lármás áldozati lakomával hódoltak a Napnak. Kézenfekvőnek látszott, hogy ezen a napon ünnepeljék „az Igazság Napjának” megjelenését. Az ünnepnek ez a kialakulása Nagy Konstantin alatt (306–336 között volt császár) ment végbe. ő maga is a napkultusz hívéből lett a kereszténység támogatója. A december 25-i ünnep – a meggyőző analógiának köszönhetően – Nyugaton igen hamar elterjedt.

A karácsony szó eredete

Nem egyértelmű, honnan ered az ünnep elnevezése. A karácsony magyar nevéről sokáig az volt a hiedelem, hogy a latin incarnatio = megtestesülés, szóból származik. Ám a nyelvtörténeti kutatás kimutatta, hogy nagy valószínűséggel a szláv kracsun = téli napforduló az alapszava és annak örömére, az azt megelőző várakozásra utal. A latin neve: dies natalis Domini (az Úr születésnapja). Német neve Weihnachten (szent éjszakák) szintén a téli napforduló ünneplését őrzi.

Adventi koszorú

A népszokás szerint koszorút kötöttek a nyári napforduló napján, amikor legrövidebb az éjszaka, vagyis június 24-én Keresztelő Szent János, vagy a hagyományos hazai megnevezés szerint Szent Iván napján: virágokból, aratás befejeztével kalászos szalmából, szüret végeztével szőlőből.

E nagy múltú szokások mellé a múlt század második felében került az adventi koszorú hagyománya.

A karácsonyi ünnepek kezdete november végére, december elejére esik az eljövetelt és az Úrra való várakozást jelentő adventtel, ami egyben az egyházi év kezdetét is jelenti. Eredete az 5-6. századra nyúlik vissza, amikor heti háromnapos böjttel is megtisztelték. A szentestét megelőző négy ünnepi vasárnap és szentek névnapjai (András, Borbála, Miklós, Tamás, István, János) tartoznak bele. Fenyőágból, szalmából, négy gyertyából díszített koszorút készítenek, majd e gyertyákat, az egymást követő négy adventi vasárnap gyújtják meg.

András napjához legközelebb eső vasárnap és december 25-e közötti négy hetes időszak advent ünnepe.

Az első adventi koszorút 1860-ban egy hamburgi lelkész készítette. Egy óriási fenyőkoszorút függesztett a plafonra és 24 gyertyát tett rá, utalva ezzel az ünnep valamennyi napjára. Később Ausztriában is népszerűvé vált, a katolikus lakosság körében is. Magyarországon főleg a második világháborút követő időben vált szokásossá, templomokban, középületekben, otthonokban adventi koszorút a csillárra függeszteni.

Ez a szokás idővel annyiban módosult, hogy a gyertyák száma négyre, az adventi vasárnapok számára csökkent. A rajta lévő gyertyák a karácsony előtti vasárnapok liturgikus színeiben jelennek meg a hagyománytisztelőknél. Az adventi koszorú mai is az ünnep nélkülözhetetlen szimbóluma, melynek rengeteg változata létezik.

Karácsonyfa

A hivatalos kereszténység felvétele előtti időben szokás volt az úgynevezett szent fák előtt fényeket gyújtani. Kr. u. 452-ben azonban ezt a római katolikus egyház betiltotta.
Nagy Károly császár 800 körül a törvényeket és rendelkezéseket tartalmazó ’Capitularia’ című művében hasonló módon betiltotta a fák és a kutak kivilágítását is. Érthető a tiltás, ha tudjuk, hogy az ’Yggdrassil’ (kőris) világfát, amelyen egy északi legenda szerint Wotan függött, egy szent kút mellett elhelyezkedő örökzöld faként írják le. A kereszténység előtti néphitet módszeresen igyekeztek kiirtani.

Egy másik feldíszített fa az volt, amelyet a korai középkorban mindszentekkor és halottak napján (november 1-én és 2-án) a templomok bejáratánál állítottak fel. Ezt gömbökkel díszítették, melyek az elhunytak lelkeit szimbolizálták. Nagyon valószínű, hogy a gömbdíszek használatának szokása innen került át a karácsonyfára, így az az évszázadok során az életfa, a fényfa és a túlvilágfa egyfajta kombinációjává vált.

A karácsonyfa közvetlen előzménye a pogány hagyományokban a termőág, zöldág házba vitele, illetve a ház és a ház környékének örökzöld ágakkal díszítése. A szokást ismerték a kelták, náluk a fagyöngy, a magyal és egyéb örökzöldek játszották a főszerepet.
Magyarországon a zöldág általában rozmaring ágacska, nyárfa vagy kökénybokor ága. A gerendára függesztették fel, aranyozott dióval, piros almával, mézesbábbal, szalmafigurákkal díszítették. A diónak rontást űző erőt tulajdonítottak, a gyümölcs a bőség, egészség jelképe, a szalma pedig a betlehemi jászolra emlékeztet. A karácsonyi ág később fejlődött kis fácskává, amit szintén a házba vittek, és különféle módon díszítettek.

Feljegyzések szerint az első hagyományosnak mondható karácsonyfát freiburgi pékinasok állították a város kórházában a XV. században. Átvitt jelentése a hagyományosan pirossal ékesített fenyőnek az életfa, a természet évről-évre megújulása, körforgása. A fán látható girland a paradicsomi rosszra csábító kígyót jelképezi, az alma a tudás fájáról szakasztott gyümölcsre emlékeztet (ennek mintájára alakultak ki később a piros, arannyal díszített üveggömbök), a gyertyák pedig a fény, a nap, keresztény felfogás szerint Jézus szimbólumai.

A manapság megszokott díszes, üveggömbökkel, szaloncukorral felállított fa német protestáns hatásra terjedt el bécsi közvetítéssel, kezdetben az arisztokrácia és a városi polgárság körében. Magyarországon először Brunswick Teréz martonvásári grófnő, az első magyarországi óvoda megalapítója állított karácsonyfát 1824-ben.
Hazánkban csak a 19. század második felében kezdett elterjedni a szokás. Először csak a nemesi családoknál, majd a módosabb polgári otthonokban is megjelenik az ünnep jelképe.
A szegény paraszti családokban a II. világháború végéig megmaradt a zöldág állítás szokása, sőt volt ahol a jó szaporulat reményében az istállóba is vittek belőle.

A karácsonyfát hagyományosan Vízkeresztkor (január 6.) bontják le.

A karácsonyi ajándékozás szokása

December 24. estéjén ajándékozzák meg egymást a családtagok Magyarországon. Az ajándékozás szokásának eredete bizonyos elméletek szerint a Napkeleti Bölcsek történetére vezethető vissza, akik a csecsemő Jézusnak ajándékokkal hódoltak Betlehemben. A karácsonyt hagyományosan a család és a gyermekek ünnepének is tekintik, akik a kis Jézus (keleten és a katolikus nyugati vidékeken) vagy Szent Miklós, a Mikulás (nyugati protestáns országokban) nevében kapnak ajándékot.

Manapság az emberek erőn felül próbálják drága ajándékokkal meglepni családtagjaikat, pedig az ünnep csendes békéje, a szeretet-összetartozás kimutatása nem azon múlik, mennyi pénzt tudunk meglepetésre költeni. Egy apróság sokszor többet jelent, ha szívből adjuk, mint bármi, aminek a részleteit kamatostul fizetjük aztán hónapokon keresztül. A család által körbeült asztal, ahol vidáman, békésen elköltjük az elkészített finomságokat - tudva azt, hogy a hétköznapokon ugyanilyen megértéssel fogunk együtt lenni - nagyobb értékkel bír, mint az, ha "letudjuk" évi néhány napban a szeretet ünnepét.