Deres ágaikkal dermedten álltak az útmenti fák: némán őrizték a fagyos

csendet. A dombokkal, erdőkkel körülölelt kis falucska kéményei vígan pöfékelték szürke füstjüket a metszően tiszta levegőbe. A pára kristályfüzérré változott, s egy láthatatlan kéz a legszegényebb házikó udvarán magasodó fenyőfa ágaira fűzte. Egész nap fagyott. Déltájban aztán az ólmos felhőkből hullani kezdett a hó, és néhány óra elteltével már puha, fehér takaró borította az egész völgyet.

Ahol a falucska véget ért, s a kavicsos út az erdő homályába veszett, ott
állt az a kicsiny házikó, melyben a kis árva Jankó éldegélt jóságos
nagyapjával: Senkijük sem volt egymáson kívül és nagyon szegények voltak.

Szenteste napján a konyhában kályha duruzsolt, ők a barátságos melegben
kis bölcsőt faragtak Jézuskával. Amikor elkészültek megszólalt Jankó:

- Nagyapó, most már van Jézuskánk, de még nincsen karácsonyfánk, ami alá
odatehetnénk.

- Teringettét, igazad van. - kapott a fejéhez nagyapó - Nosza, öltözz
hamar! Induljunk gyorsan az erdőbe mielőtt a nyakunkra esteledik. Jézus
születése napján azért mégsem maradhatunk karácsonyfa nélkül. Biztosan jut nekünk is egy kicsiny fácska.

A hóesésben nekiindultak az erdőnek. Hamarosan úgy néztek ki, mint két
hóember.

- No, nézd csak - mutatott nagyapó egy kis fenyőfára mutatva -, hát ez
meg hogy kerülhetett ide a sok tölgy közé?

- Ne hagyjuk itt! Vigyük haza, hisz majdnem olyan árva, mint én.

Nagyapót meghatotta a kisfiú kérése. Bár a föld nagyon kemény volt, mégis
ügyesen sikerült tövestől kiemelni a fát.

- Most már nekünk is lesz igazi karácsonyfánk! - lelkendezett Jankó.

Alig léptek néhányat, amikor erőtlen, csipogó hangra figyeltek fel. Egy
kis madár próbált szabadulni a galagonyabokor tövises ágainak szorításából.
Fent, a fészek melegéből ijedten nézték társai.

- Nagyapó, segítsünk neki!

Lassan, óvatosan emelték ki szúrós fogságából a kis madarat. Alaposan
elfáradt, kicsiny szive már alig kalimpált, a szárnyait sem bírta megemelni.

- Na, most mi legyen, Jankó? - tette fel a kérdést nagyapó - Ha itt hagyjuk megfagy a hideg havon, vagy róka viszi el...

- Tudom már - derült fel Jankó -, felviszem a fészkébe, ott majd
vigyáznak rá a többiek. Azzal - nagyapó helyeslő pillantásaitól kísérve - belső zsebébe, közvetlenül a szíve fölé csúsztatta az elgyötört kis jószágot. Óvatosan kezdett fölfelé kapaszkodni. Mikor már csak egy karnyújtásnyira volt a fészektől, megállt és gyöngéden belehelyezte a madarat.

Vidáman indult lefele. Ám lába alatt váratlanul ág reccsent. Gyorsan egy
vastagabb felé kapott, de már túl későn. Nem érte el. A tüskés bokorba
huppant. Nagyapó rémülten ugrott, hogy elkapja. Szerencsére nem történt
komoly baj, csupán a ködmönke bánta, mert azt bizony a tövisek összevissza
szabdalták.

- Nem fáj semmid? Nem ütötted meg magad?

- Nem. - felelte szipogva.

- Akkor miért sírsz? Mi a baj?

- Hát, csak ez... - mutatott zokogva szakadt kabátkájára - Rongyos
ködmönkében hogy köszöntsem a kicsi Jézuskát? Hogy menjek az éjféli
szentmisére, hogy kerüljek a kicsiny Király színe elé?

- Elég csúnyán elszakadt az igaz, de te sokkal rosszabbul is járhattál volna. Örülj, hogy ép bőrrel megúsztad. Különben is, igazi hősként viselkedtél, hisz megmentetted egy gyönge kismadár életét. Ezt az Égi Király is meg fogja érteni. Hidd el: őt nem a külsőd fogja érdekelni, hanem a szíved. A ködmön miatt pedig ne búsúlj, majd én megfoltozom.

Mire hazaértek, bizony már egészen rájuk esteledett. A fácskát egy nagy
virágcserépbe állítva a szoba közepén, egy asztalra tették. Igaz, nem voltak
csillogó díszek - csupán néhány színespapírba csomagolt dió, egy-két piros alma és három szál gyertya -, mégis nagyon szép karácsonyfa lett a kis fenyőből. Alatta pedig ott mosolygott a fából faragott kicsi Jézus.
Karácsonyi dalokat énekeltek, s közben nagyapó megfoltozta a kis ködmönt. Az
idő gyorsan elröppent. Lassan indultak az éjféli misére.

Lábuk alatt megcsikordult a hó, a harangok pedig csengtek-bongtak,
visszhangzott belé az egész völgy. A templom fényei hívogató melegséggel
áradtak a fagyos éjszakába. Száz és száz torokból szállt ég felé a Gloria...

Egy darabig Jankó is énekelt, ám a szentbeszéd alatt elszenderedett.
Álmában angyalok jöttek érte, karjaikba vették és egyenesen a betlehemi
barlangistállóba röpítették. Az egyszerű, szegényes istálló láttán Jankó nagyon elcsodálkozott:

- Ó, te kicsiny Gyermek, Isten szegénykéje! Gyalulatlan deszka jászol
lett a bölcsőd? Finom selyem helyett durva szalma a takaród? Hisz te éppen
olyan szegény vagy mint én. Nekem sincs semmim. Apátlanul, anyátlanul,
jóságos nagyapómmal élek. Rajta kívül senkim sincs e földkerekén. De azért
ajándékot én is adok neked: rád terítem ködmönkémet, hogy ebben a hideg istállóban meg ne fázz. Nem szép az igaz, tudod, leestem a fáról...
Meglátod,jó meleg lesz. - azzal foltozott ködmönkéjével betakarta a Kisdedet. Ebben a pillanatban vette észre a délutáni kismadarat, amint ott
repdesett a jászol felett. Szívét boldog melegség járta át.

- Jézuska madara - mondta Szent József mnsolyogva -, neked köszönheti az életét.

A Boldogságos Istenanya szelíden megsimogatta a kisfiú fejét, és így
szólt hozzá:

- Te adtad a legszebb ajándékot a fiamnak. Ne félj, kicsi Jankó,
jóságodért elnyered jutalmad. Aki ilyen nagy ajándékot tud adni, annak a
szíve nagyon gazdag. Vigyázz szíved gazdagságára, mert most már te is
kincset hordozol: az Égi Király kincsét.

Jankó, ahogy ott térdelt a barlangistálló hideg kövén, hirtelen nagyon
könnyűnek érezte magát. Legszivesebben szívére ölelte volna az egész világot. De sajnos az álom itt véget ért.

- Te aztán jól elbóbiskoltál. Végig aludtad a szentmisét. - köszöntötte
szelíd korholással ölében ébredező unokáját nagyapó.

- De én a Jézuskánál voltam, csak most nagyon fázom. - válaszolt boldog
álmossággal Jankó.

- Mindjárt hazaérünk. A meleg szobában jó lesz beszívni a fenyő illatát.

- Nagyapó, én akkor lennék a legboldogabb, ha abból a nagyon szép álomból legalább egy icipici a mi szegény otthonunkban is valóra válna.

Nagyapó elszomorodott, most fájt neki a nagy szegénység, hisz semmivel
sem tudta megajándékozni szegény kis árva unokáját. Szótlanul lépdeltek a
havas utcán.

Amint hazatérve beléptek a házba, alig akartak hinni a szemüknek: a fácska csodaszép díszekben ragyogott. A kopottas szoba meghitt karácsonyi
fényben tündökölt. A fa alatt pedig egy vadonatúj ködmönke várta gazdáját.
Még egy zacskó pipadohányt is találtak nagyapó nem kis örömére. Az asztalon
finom kalács illatozott...

- Itt jártak az angyalok! - ujjongott örömében Jankó - Hiszen megmondta a
jóságos Szűzanya: "Elnyered jutalmad." Ó, nagyapó, ilyen boldog még sohasem
voltam!

Szegény nagyapó még mindig nem akart hinni a szemének. Egyre csak azt
ismételgette:

- Ugye, mindig mondtam, hogy a karácsonyi Kisded a szegények barátja.

Megindult szívvel énekelte, most már nagyapó és unokája is: "Mennyből az
angyal lejött hozzátok..." Közben kint békésen hullt a hó, fent, az égből
mosolyogva néztek a földre az angyalok...